Másképp is lehetne

Eliffe  2011.08.17. 16:25

- Hol vagyok? - nyöszörögte az ágyban, miközben fel is ült és sietve a fejéhez kapott, amibe éles fájdalom nyilalt. Az egyik nővérke oda is szaladt hozzá meglepetten.

- Ne kelljen még fel, kisasszony! Feküdjön vissza!
- De hol vagyok? - a lány ismét körbenézett, nem engedett a nővérke akaratának, tehát nem feküdt vissza. Kíváncsian szemügyre vette a szobát. Az orrát hamar megcsapta a kórházi illat, így eljutott a tudatáig, hogy hol van. A nővérkére kapta a tekintetét. - Miért vagyok kórházban?! - még a hangját is megemelte kétségbeesetten. A nővérke nyitotta a száját, hogy választ adjon, de az ajtó kinyítódott és a lány kezelő orvosa lépett be rajta. Majdnem eldobta a kezében szorongatott papírokat is, ahogy látta, a lány ébren van.
- Hát maga? Felkelt? Hogy van? - gyors léptekkel a lány ágya mellett termett és nekilátott megvizsgálni. A szőke nem értette ezt az egészet.
- Hogy érti, hogy felkeltem? Baj, ha átalszom az éjszakát? - emelte meg egy kicsit a fejét, úgy pillantott a doki szemeibe, aki összehúzta azokat.
- Tudja, hogy kicsoda ön? - a lány félrenézett és az emlékeiben kezdett kutakodni. Biccentve visszanézett rá.
- Persze. Caroline vagyok. Caroline Calloway. - a doki megkönnyebbülten sóhajtott és folytatta a vizsgálgatást.
- Mit csinál? Miért hoztak be ide? - Caroline teljesen nyugodt volt. A doki viszont úgy döntött, nem titkolózhat a lány előtt, hisz valószínű, hogy hamarosan távozni is akar a kórházból, amit nem engedhet meg neki.
- Figyeljen, Caroline... - a doki intett a nővérnek, mire az kiment. A lány felé fordult teljesen és le is ült az ágyára.
- Figyelek, mondja. - türelmetlenkedett.
- Magát fél éve hozták be ide. Érti? Fél éve. Balesetet szenvedett... - a doki folytatta a sztorit, de Caroline ennél a résznél valahogy megakadt és az kattogott az agyában, hogy akkor most mi van? Miért nem emlékszik erre a balesetre? És miért nem jut semmi más se az eszébe a nevén kívül? Mi folyik itt?!
- Ez nem igaz! - szólalt meg végül, félbeszakítva a doktor urat. Az megállt a mesélésben.
- De igaz. És azt is hozzátenném, hogy egy másik holttestet is találtak és azt hitték, az ön. Szóval... - a doki megállt és a szavakat kereste.
- ...szóval halottnak vagyok nyílvánítva, mi? Ez valami vicc? Hol a kandi-kamera? - Caroline felállt és körbejárta a szobát, a kamerát kutatva. De sehol sem volt. A doki csak unottan nézte a szőke lányt.
- Caroline... ez a valóság. - a lány a férfi felé fordult és csípőre tette a kezeit.
- Na persze... hanyadika van ma? Milyen évet írunk? - tette fel a kérdéseket, amire az ő kicsi fejében meg is voltak a válaszok, de nem tudta, hogy azok hamisak. Hisz fél év telt el...
- 2011. augusztus 17-e van, Caroline. - a doki továbbra is hidegvérrel beszélt.
- Hazudik! 2011. február 17-e van! >.< - továbbra is csípőre voltak téve a kezei. A doki kezdte feladni a dolgokat. Ez a lány makacs és meggyőzhetetlen. De egyszer úgyis el kell fogadnia a szomorú valóságot.
Az ajtó ismét kinyílt, ám nem a nővérke, hanem egy srác lépett be rajta. A srác arca azonnal elfehéredett, ahogy meglátta a lányt. Szinte majdnem el is ájult, úgy kellett megkapaszkodnia az ajtóban.
- Ca...Caroline?! - hosszú hallgatás után ennyit sikerült kinyögnie, mire a lány meglepve pislogott kettőt, aztán a dokira nézett. Nyitotta is a száját, de mire feleszmélt, a srác őt ölelte. Ezúttal a lány arca fehéredett el és sikított is egyet.
- Maga perverz! Engedjen el!! Segítség!! - próbálta leszedni magáról a srácot és az el is engedte, látva, hogy valami nem stimmel a lánnyal. A doki is egyből felpattant a helyéről és lefogta a lányt.
- Nyugodjon meg! Ez a srác Yuuichi Motoharu! Ismeri önt! És.. ön ismeri... legalábbis ismerte. - Yuuichi arca kíváncsivá változott, meg egy kicsit csalódottá is.
- Hogy érti, hogy "legalábbis ismerte"? Mi folyik itt? - tekintete a lány és a doki között váltakozott. Caroline pedig úgy érezte, semmit sem ért már.

 

Yuuichi és a doki a folyosón beszélgettek, amíg Caroline próbálta összeszedni magát a kórházi szobájában. Nem tudta, ki ez a srác és azt sem, mi történt fél éve, sőt, arra sem, kik a szülei, de úgy érezte, nincs miért itt maradnia, hisz ha elvesztette az emlékeit, azok úgyse térnek vissza. Pakolni kezdett. Pár ruhája valamilyen csoda folytán a szekrényben hevertek. A szekrény előtt térdelt és úgy nézelődött a holmik között. Egy kép is a kezébe került, amin Ő és Yuuichi van. Meglepődött.
~Hát tényleg ismerném? De miért nem emlékszek rá? Yuuichi...~
A szíve elszorult, bár fogalma sem volt, miért. Csak ha a srácra gondolt, akkor ez a rossz érzés fogta el. Talán a bűntudat? A bűntudat, hogy egyáltalán nem tudja, ki is ő. Épp, hogy felébredt a fél évig tartó álmából, máris mindenkinek fájdalmat okoz. Ez így nem jó. Elrakta a képet, aztán metörölte a szemeit.
Az ajtón a srác lépett be, halvány mosollyal az arcán. Talán megértette, hogy nem lehet olyan minden, mint régen. Beletörődött. Vagy nem is tudja... Caroline őt kezdte el fürkészni. Hosszú pillanatokig egymást nézték. Caroline a srác szeméből próbált kiolvasni dolgokat, válaszokat, de nem sikerült. A srác pedig szimplán örült a viszont látásnak, annak, hogy a lány jól van, legalábbis többé-kevésbé. A lányra mosolygott, aki először félrenézett, végül egy mosollyal nézett vissza rá. Egy mély levegővel visszanézett a szekrénybe és magához vette a közös képüket, azzal állt fel. A sráchoz lépett vele, Yuuichi pedig kíváncsian pillantott a lány kezében levő tárgyra.
- Hát ez?
- Ezen... mi vagyunk. Szóval a doki nem hazudott. Tényleg ismerjük egymást. Jobban mondva... csak te engem. Mert én... nem emlékszem rád... sajnálom. - Caroline félre is fordította a fejét.
- Semmi baj... - a srác megérintette a lány állát és maga felé fordította, úgy nézett bele a szemeibe. - ...nem a te hibád. Baleset volt.
Fürkészték egymás szemeit, majd Caroline zavarbajőve hátrébb lépett.
- Ühm, igaz... - elhátrált, majd leült az ágyra és maga felé intette a srácot. Yuuichi kíváncsian közelebb lépett, majd bátortalanul leült mellé és felé is fordult. - És? Honnan is ismerjük mi egymást? - mosolygott rá a lány. Yuuichi először nem tudta, mit mondhatna. Idegesen beletúrt a hajába.
- Hát én a te... - a lány szemei a srác csontjaiig hatolt, beléforrasztva a szót.
~Most mit mondjak? Ha elmondom neki, hogy elméletileg egy pár vagyunk, kiszalad a világból. Nem támadhatom le csak úgy...~
- Te az én? - mosolygott rá továbbra is. Yuuichi mély levegőt vett és leengedte a kezeit.

 

*****************

- Hát én a te legjobb barátod vagyok. Vagyis valami olyasmi... - összehúzta a szemeit, aztán vállatvont. Végül is, nem hazudott olyan nagyot. Vagy... igen? Caroline fellelkesülve átölelte Yuuichit.
- Ez remek! Akkor segíthetsz nekem visszaidézni a múltamat! - a srác nyekkent egyet, de bólogatott. A lányban rengeteg kérdés merült fel. Elengedte a fiút és törökülésbe ült fel az ágyra. - Mesélj rólam! Milyen vagyok? SOk barátom van? Milyenek a szüleim? És milyen a kapcsolatom veled? Tényleg... - hatásszünetet tartott, majd közelebb mászott a sráchoz.- És van barátom?! - Yuuichi kicsit elhátrált.
~Ez a lány... mindent tudni akar, mi? Barátja volt-e? Áh... persze. Itt van előtted. Ahj...~
Yuuichi a száját is elhúzta, miközben a válaszokon agyalt. Bele is kezdett volna, de a doki félbeszakította.
- Na, látom, kissé összemelegedtek! Viszont a látogatási időnek vége, tehát megkérem Önt, Yuuichi, távozzon. Holnap is beszélgethetnek. - mosolygott a doki, Caroline pedig a fiúra pillantott.
- Hát akkor holnap. Lesz időd kidolgozni a válaszokat! - játékosan fel is nevetett. Yuuichi nem tudott nevetni, csak biccentett.
- Holnap találkozunk, Caroline... - intett neki, majd kilépett az ajtón, becsukta maga után, végül nekidöntötte a hátát.
~Miért kellett így történnie? Minden lehetett volna másképp. Ha nincs az a baleset... akkor én és ő...~
Egy nagy sóhajjal elindult haza.
Aznap este Caroline semmit sem aludt. Csak Yuuichi járt az eszében, meg hogy: minden lehetett volna másképp...

Hozzászólások megjelenítése