Az udvaron állt és onnan figyelte a kapunál gyülekező embereket. Shougo nem tervezte, hogy odamegy. Látta, hogy nagyobb a felfordulás, mint szokott, így elgondolkodott. Vajon mi történhetett? Már sötét volt, bőven éjfél után járt az idő. A szervezet falain belül az "utcai" lámpák is világítottak. Figyelte, ahogy Tetsuya kissé kétségbeesve pillant el húga felé, aztán félre. Ő is azon gondolkodott, mi lesz ezek után.
Shougo erőt vett magán és közelebb lépett, hogy megtudja, mi a helyzet. Elpillantott a fővezér, Clayton felé is, de vele nem szándékozott beszélni. Tőle mindig is tartotta a távolságot, mert úgy érezte, a férfi nem bírja őt. Ami valahol talán igaz is volt, ki tudja. A tömegből Satomit szúrta ki. Ő tűnt a leghiggadtabbnak a körülményekhez képest, így elkapta a karját és kihúzta a többiek közül.
- Mi történt? Távol voltam, így nem hallottam semmit.
Satomi a vörös hajú férfira emelte a tekintetét, majd sóhajtott egy aprót.
- Shiroék egyre erősebbek és egyre közelebb érnek a szervezethez. Napok kérdése, hogy ideérnek... és ki tudja, mi lesz. - Azzal félrepillantott. Shougo látta, hogy mennyire eltöpreng a helyzeten. Sejtette, min agyal: Satomi nem akart szembeszállni az egykori vezérével, Shiroval. De azt is tudta, hogy a férfi félti a kedvesét, Sakuyát és a csapattársait is. Nem volt mit tenni, fel kellett venni a kesztyűt.
- Értem. Kösz, az infót. - Shougo elengedte a férfi karját, majd odébb lépkedett. Eszébe jutott Yukine és még sok más is kavargott a fejében.
Mi van, ha Kyoshiro legyőzi őket? Az is elég, ha őt győzi le. Meghal és... vele együtt Yukine is odaveszik. Ezt semmiképp nem akarta. Noha azt sem hitte, hogy olyan gyenge lenne... de aggódott.
A kis szőke hajú fiú álmosan lépkedett ki a szállásukról és amint kiszúrta Shougot, oda is sietett hozzá. Hátulról karolta át a férfi derekát, ezzel meglepve őt. A fiú kicsi kezeire nézett, majd lassan megfogta.
- Yukine... - Egy apró sóhajjal maga elé húzta a fiút és úgy pillantott le rá.
Most nem érdekelte, hányan látják őket... egyszerűen magához karolta a fiút, szorosan.
- Shougo-san...? - Pirulva pislogott fel rá, de a férfi karjaiba bújt. Nagyon jól esett neki ez az ölelés... és örült, hogy most nem titokban, zárt ajtók mögött történik. Boldog mosoly kúszott az ajkaira tőle.
- Tsss... maradj csendben. - Shougo felnézett, majd a többiekre. Nem figyelt rájuk senki. Körülöttük mindenki beszélgetett, agyalt, ötleteket, terveket gyártott. El voltak foglalva Shiroékkal. - Most menj vissza a szállásra, rendben? Én is megyek mindjárt. - Tolta el magától a fiút.
- Ühm... jó. De... mi történt? Miért van kint mindenki? - Szegezte kérdéseit neki, kíváncsi ábrázattal. A férfi sóhajtott egyet, Yuki szőke tincseibe túrt.
- Majd odabent elmesélem. De most menj. - A fiú eleget tett a kérésének és elment. Amikor pedig körbenézett, észrevette, hogy egy valaki mégis figyelte őket: Satomival találkozott a tekintete.
- Most meg mi van? - Morgott rá rögtön, mielőtt a férfi bármit is kérdezhetett volna. Satomi meglepve nézett félre.
- Semmi. Furcsák voltatok, ennyi. – Nem is firtatta tovább. Nem akart belemászni Shougo magánéletébe, hisz amúgy sem voltak valami jóban a férfival.
Shougo kicsivel később Tetsuyához lépett és a vállára tette a kezét, mire ő hátrapillantott rá.
- Hm? Igen?
- Lenne rám egy perced? Fontos. – Kezdett bele, de a férfi azonnal bólintott. Az udvaron levő szökőkúthoz sétáltak, ott ültek le.
- Miről lenne szó? Elég gondterheltnek tűnsz. – Mondjuk ő is az volt, csak próbálta leplezni a szokásos, idióta vigyorával. De ezúttal neki sem jött ez össze. Azon kattogott folyamatosan az agya, hogy a fenébe erősödhettek meg annyira Shiroék, hogy félni kelljen tőlük… szusszant egyet, de Shougo hangja visszarázta a valóságba.
- Yukine. Tudod… ő hozzám tartozik. Van köztünk egy… hm… kapocs, ami igazából nem túl előnyös. Az „élete” hozzám van kötve. – Tetsuyára pillantott egy fél percre, vagy még annyira sem, majd maga elé nézett. A térdein támaszkodott, ujjait összefűzve maga előtt. Az egyik lába idegesen járt fel-le.
Tetsuya érdeklődve hallgatta. Valamennyire ismerte ezt a történetet, de annyira nem ásta bele magát, hogy teljesen megértse, így érdeklődve döntötte oldalra a fejét.
- Szóval, ha én meghalnék, Yukine egyszerűen megszűnik létezni. Köddé válik, mintha sosem létezett volna… - Itt már kezdte kapizsgálni, miről lehet pontosan szó. Mármint, hogy miért hívta félre a férfi. - Szeretném, ha ez a kapocs nem lenne. Jobban mondva… szeretném, ha teljes életet élne, mint egy normális ember. – Tetsuya hümmentett.
- Ezzel elveszted a fegyveredet is. – Ha valamiképpen emberré tudná tenni Yukit, nem változhatna többé fegyverré és nem állhatna Shougo szolgálatára a nap 24 órájában. Vajon így is megéri a férfinak?
- Meg. Nem számít, hisz van más fegyverem is. Megoldom. – Vonogatta a vállát, közben már a férfit figyelve, aki még mindig nagyon gondolkodott. Hm?
Várjunk… Shougonak fontos valaki? Tágra nyíltak Tetsu szemei, ahogy erre rájött. – Shougo, te…! Kötődsz valakihez!
- Huh? – Koppant. Még ha így is van, miért olyan nagy szám ez? Félrenézett. – Hagyjuk. Meg tudod csinálni vagy sem? Ha nem, akkor… kénytelen leszek elmenni innen, vele együtt. – És persze Yamamét is vinné, mert nem hagyná itt, hogy bárki kárt tegyen benne.
- Nem erről van szó… csak meglepett. Ha adsz egy napot, kitalálok valamit, de… most túl sok más dolgunk is lenne. – A földre pillantott agyalva. – De gondolom, pont a felmerült problémák miatt jutottál arra, hogy Yukit védd valahogy. Igaz?
Shougo egy ideig gondolkodott, majd bólintott egy aprót. Úgy volt, ahogyan Tetsuya mondta. Az is megfordult a fejében, hogyha sikerül a férfinak életet adnia Yukinak, akkor elküldi a szervezettől. Legalább addig, amíg Shiroékkal le nem rendezik ezt az egészet, mert hát… gondolja, Clayton nem hagyná szó nélkül, ha le akarna lépni.
- Jól van, megpróbálom. Reggel küldd át hozzám Yukinét… bár az lenne a legjobb, ha te is jönnél. De most menj és pihenj addig. – Shougo vállára tette a kezét és kicsit megszorította, majd egy kisebb mosollyal folytatta. – Jó látni, hogy a vad külső érző szívet takar. Kellemeset csalódtam benned, Shougo.
- Hé… ühm… - A férfira emelte a tekintetét, de végül becsukta a száját. Nem tudott erre mit mondani. Néhány pillanat múltán elmotyogott még egy „köszönöm”-öt, mielőtt távozott volna.
Az éjszaka maradék részét Yukival töltötte, de már nem beszélgettek, mert mire visszaér, a szőke már az igazak álmát aludta.
***
Másnap kora reggel együtt indultak át Tetsuyáékhoz, bár Yukine nem értette, miért kell odamenniük. Shouho ruhájának ujját húzkodta.
- Miért megyünk oda? Nem elég, ha te mész? – Yuki mindig is tartott másoktól. Volt egy-két ember a szervezetben, akiktől még félt is (például Minato…). Tetsuyával nem volt konkrét baja, de attól még nem ismerte, csak távolról figyelte.
- Mindjárt megtudod. Ne aggódj, minden rendben lesz, csak bízz bennem. – A fiúra nézett, majd megállt az épülettől néhány méterre. A fiú kezére nézett, majd megfogta és kicsit megszorította. Yuki érdeklődve fürkészte a férfi arcát. – Nem akarnék neked rosszat.
- T-tudom és… köszönöm. – Mosolygott rá zavartan, amit Shougo egy halványabbal viszonozta. Ezután kopogtak Tetsuya ajtaján, mire a férfi meg is jelent.
- Sziasztok. Már vártalak titeket… - Látszott rajta, hogy egész éjjel nem aludt, vagy legalábbis csak keveset. Odébb állt az ajtóból, hogy be tudjanak menni a vendégei. Yuki csak halkan köszönt és Shougoval együtt ment be.
- Szia. Jutottál valamire? – Tért rögtön a lényegre, ahelyett, hogy Tetsuya felől érdeklődött volna. A férfit ez… kicsit sem lepte meg. Biccentett és az egyik szoba felé invitálta őket.
Odabent mindenféle könyv hevert a földön, az asztalon, még a székeken is. Meg volt néhány ismeretlen eredetű anyag is… Shougo kezdett aggódni, de nem nyúlt semmihez és Yukit is maga mellé húzta.
- Üljetek csak le… - Tetsuya félredobált mindent a kanapéról, majd mutatta, hogy oda ülhet le a páros. Ő meg visszament az egyik asztalhoz és odalapozott a könyvben, ahol olyan varázsigék vannak, amire neki volt szüksége. Még átolvasta egyszer, majd a páros felé fordult, akik már a kanapén ültek. Kicsit elhúzta a száját. Lehet, talált valamit, viszont…
- Shougo… van egy hátránya annak, ha emberré teszem Yukinét. – Yuki felkapta a fejét. Huh? Hogy mit akarnak csinálni? Rögtön Shougo kezéért kapott, aki tovább figyelte Tetsuyát.
- Mi lenne az? – Magához húzta közben Yukit és átkarolta, nyugtatólag simogatni kezdte.
- Mindent tudni fog a fiú. – Hogy fogalmazzon? Látja, hogy Yuki be sincs avatva a dolgokba. Nem tudja, jó ötlet-e elmondania előtte… hümmentett, majd folytatta. – Yuki egyszer már meghalt, igaz? Ha újra ember lesz, mindenre emlékezni fog, ami akkor történt. – Azaz nem csak a halálára, de mindenre… a családjára, az életére. Olyan, mintha tényleg vissza lenne hozva az életbe egy halott emberi lény.
- Ennyi? – Shougo sóhajtott, bár el is gondolkodott. A fiúra nézett, majd vissza Tetsuyára. – Nem, ez… tényleg… nem túl jó.
- Shougo-san…? Mégis miről beszéltek? Nem értek semmit… egyáltalán miért kellene „embernek” lennem? – És volt „élete”? Még ezt sem tudta. Elszakadt a férfitól és odébb húzódott tőle.
- Yuki… - Őt kezdte figyelni, az arcvonásait. – Tudod, miféle kötelék van köztünk, nem? Ha történne velem valami, te sem maradhatnál… itt. Eltűnnél. – Tette hozzá halkabban. Yuki bólintott egy aprót, miszerint ezt érti, de…
- Azt gondolod, történni fog veled valami? Veszély fenyeget téged…? – Kérdezte aggódva.
- Nem csak engem, hanem az egész szervezetet. Senki sincs teljesen biztonságban. A Shiroék elleni harc a végéhez közeledik és nagyon megerősödtek. Nem tudom, mi lesz ennek a vége… - Félrenézett.
Tetsuya mindeközben egy könyvet lapozgatott és próbált nem belefolyni a beszélgetésbe.
- …értem. – Szomorúan pillantott a földre, majd a férfihoz csúszott és átölelte a karját. – Nem akarom, hogy bajod essen… - Motyogta halkan.
- Tudom. – Válaszolt ugyan olyan halkan, egy puszit nyomva a szőke tincsekre. – Beleegyezel, hogy Tetsuya emberré tegyen? Visszaadja, amit elvesztettél… még ha fájdalmas is lesz. – Hisz a régi életéhez, családjához nem térhetett vissza.
- De téged nem felejtelek el, igaz? Meg a veled töltött időt… - Yuki elnézett Tetsuya felé is, hisz ő volt az, aki pontosan tudhatta erre a választ. Megrázta a fejét.
- Nem fogod elfelejteni Shougot… - Tetsuya sóhajtott. Igaz, neki fogalma sem volt a fiú múltjáról, de Shougo mindent pontosan tudott.
Yuki megértőn bólintott, majd Shougo kezére csúsztatta az övét. Gondolkodott. Nem tudta, akarja-e ezt az egészet.
- Yukine…? – Törte meg a csendet a férfi, de nem mozdult meg. Csak a kezüket figyelte.
- Én nem akarom ezt. Nem akarom, hogy ne kössön hozzád semmi… - Kissé kétségbeesetten kapta fel a fejét és nézett Shougora. Egyszerűen belegondolt abba, hogy mi történhet. Ha Shougonak baja esik, ő egyedül marad. Nem lesz senkije. Ő pedig… nem akart Shougo nélkül semmit. Szerette, túl mélyen ahhoz, hogy egyedül képes legyen tovább menni az úton. Shougo szemei tágra nyíltak a választól.
- De miért? Yuki… - Elhallgatott, majd magához ölelte a fiút. Valahol megértette a fiú álláspontját, ugyan akkor féltette is. Viszont az, hogy a fiú nem akarja eltépni azt a köteléket kettejük között, azt jelentette, hogy tényleg szereti. Ez boldoggá tette őt. Megölelgette a szőkeséget.
- Szeretlek, Shougo-san…! – Motyogta a férfi felsőjébe bújva.
- Én… én is. Nagyon, Yuki. – Nyomott egy puszit a fiú fejére, majd felemelte az állánál fogva és a homlokára lehelt egy apró csókot.
Tetsuya mindezt érdekes ábrázattal nézte végig. Nem nagyon hitt se a szemének, se a fülének. Ezek ketten meg… izé… együtt vannak? Megköszörülte a torkát, zavarában tovább lapozgatta a könyvet a kezében, de a párost figyelte.
Shougo felpillantott, Yuki meg visszabújt a férfi karjaiba, onnan pislogott el Tetsuya felé.
- Akkor most… mit szeretnétek? – Nem mert rákérdezni az előbb látottakra, végül is értelme sem lett volna. Shougo pár pillanatig törte még a fejét, majd sóhajtott.
- Minden marad így. – Bólintott is hozzá.
- Rendben. – Halványan mosolygott Tetsuya, elnézegetve a párost, akik néhány perccel később, már kézen fogva léptek ki az ajtaján, őt egyedül hagyva.
Még sokáig gondolkozott Shougo és Yukine kapcsolatán, mielőtt a szoba felé vette volna újra az irányt.
***
Napok teltek el, mire Shougo rájött a megoldásra. Ugyanis… nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ha történik vele valami, akkor Yukine is meghal. A megoldás pedig nem más volt, mint Satomi Riou és az ő képessége: az emlékmódosítás és/vagy törlés. Ha elérné, hogy a férfi használja az erejét Yukinén, akkor Tetsuya meg tudná menteni a fiút úgy, hogy a kis szőkeség nem roppan bele emberi emlékeinek visszanyerésébe és fájdalmába. Valóban, 100 %-ig emberi életet élhetne… folytathatná a jelenlegi életútját. Habár… ha úgy alakulna, akkor Ő nélküle.
Ismét Yukine elé állt ezzel a témával. Shougo túl lelkes volt, mosolygott is a tőle meg nem szokott módon. Karjait szélesre tárta és úgy várta a fiú reakcióját (például egy örömteli ölelést), miután elmesélte a Satomival kapcsolatos terveit.
Yukine viszont dermedten figyelte, majd összehúzta a szemeit.
- Mikor adod már fel, Shougo-san? Nem akarom ezt…! Már elmondtam, de elmondom megint: akarom azt a köteléket, ami köztünk van! És elegem van abból, hogy folyton azon gondolkodsz, mikor fogsz meghalni…! Annyira…! – A fiú csak halkan fejezte be a mondatot, így Shougo nem hallhatta.
- De én csak… - Kezdett bele a férfi, szintén halkan. Nem akarta megbántani a fiút, ő tényleg csak jót akart ezzel az egésszel.
- Nem érdekel! Hagyj békén…! – Yukine kifutott a szobából, de mielőtt ezt megtette volna, még lökött egy aprót a férfin is, jelezve, menjen odébb és ne állítsa meg.
- Yukine…! Gyere vissza! – Fordult ki utána a házból és nézett a fiú távolodó alakja után. Tudatosult benne ténylegesen, hogy a fiú mennyire kötődik hozzá. Az meg, hogy folyton azon gondolkozik, mikor fog meghalni… valahol igaza volt Yukinak. Félt tőle.
***
Yuki napokig nem tért vissza hozzá, mígnem egy reggel megjelent a szobájuk ajtajában. Ki voltak sírva a szemei… és ki tudja, merre kóborolt. Shougo félálomban volt, de érzékelte a fiú jelenlétét. Sőt, tudta, hogy mit érez jelenleg. Belegondolva… talán végig tudta, hogy mit érez a szöszi, de nem akarta meglátni. Elpillantott felé, majd felült az ágyon.
- Végre itt vagy… - Szólalt meg halkan a férfi, mire a szöszi odalépett hozzá. Először bizonytalanul, majd bátran ölelte meg, odabújt hozzá.
- Felejtsük el ezt a témát örökre, rendben…? – Motyogta Yukine. Már nem sírt, a hangjából sem sütött ki semmit. Egy egyszerű kérdés… vagy inkább kérés volt. Szorosan ölelte Shougot, míg az bele nem egyezett a döntésébe.
- Legyen, ahogy akarod, Yuki. Együtt maradunk, amíg csak tudunk… - Megsimította a fejét, mire Yuki felnézett rá egy halvány mosollyal, végül odahajolt hozzá. Ajkaik összeértek és csókban forrtak össze az ablakon át beszűrődő napsugarak fényében.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó