Syria - Zöld és Fekete

Syria  2011.08.12. 23:24

 

Szerettem rajzolni. Habár, ez minden. Nem kötött hozzá semmi. Nem akartam se magamat, se az érzelmeimet kifejezni, nem akartam azt sem, hogy a világ tudomást szerezzen róla. Egyszerűen csak jól éreztem magam firkálás közben. Arra sem gondoltam soha, hogy valaha ebből fogom megkeresni a kenyérrevalót. És pont azért, mert szerettem, pontosan tudtam, hogy haszontalan tehetség. Nem lehet belőle profitálni megfelelően. Habár istenemre mondom, tényleg szerettem; mindig úgy képzeltem, hogy lesz egy munkám, talán irodai munka, fehér inggel és öltönynadrággal, a rajzolás meg megmarad otthoni tevékenységnek, ha épp nincs mit csinálnom. Na persze, akkor még úgy gondoltam, hogy lesz egy családom, egy feleségem, egy, esetleg két gyerekkel, de...valahogy sosem sikerült.

 

A helyére toltam a nagy, díszes, rokokó stílusú heverőt, és elrendeztem mindent az érkező modellemnek. Nem gyakran csinálok ilyet. Mondhatni, soha. De valami...megfogott ebben a lányban. Valami, ami arra késztetett, hogy mozdulatlan és hideg festménnyé dermesszem szépségét, hogy örökké tarthasson a négy fából eszkábált keretben. A nap magasan járt az égen, fénnyel elárasztva a kicsi kis szobát, amit mertem műteremnek hívni. Pedig szinte semmi nem volt itt; de ha alkalomadtán kedvem támadt skiccelni, vagy csak szimplán egyedüllétre vágytam, mindig ide jöttem. Ha jobban belegondolok, festeni még annyira sem szoktam, mint rajzolni. Nem baj, gyorsan felhigítom a porrá száradt színeimet, mielőtt Michelle megérkezik.
Mikor is volt, hogy utoljára az ujjaim alatt éreztem a festővászon durva és érdes anyagát? Már akkor sem festettem éppenséggel sokat, amikor Kokoro-val éltem együtt. Nem nevezném járásnak. Róla szerintem egyetlen rajzot sem készítettem...vajon miért?
Csípőre vágtam a kezeimet, és körbenéztem az alaposan felszerelt, kedves kis műtermemen.
- Azt hiszem, minden a helyén.

 

--------------------------------

 

Különlegesnek érzem a mai napot. Hogy miért? Én sem tudom. Egyszerűen érzem, hogy nem olyan lesz, mint bármelyik másik nap. A hidegre való tekintettel egy egész szép, és viszonylag drága bundába bújtattam magam - elvégre mégiscsak időre kell mennem egy számomra ismeretlen helyre, adjuk hát meg a módját.
Az utcán sokan megbámultak. Mintha a tekintetük azt kérdezte volna: ismerlek valahonnan? De persze nem ismertek. Élveztem azt a felsőbbséges érzést, amivel mindenki fölé emelkedhettem, mikor ezekre a szótlanul kérdező emberekre néztem, és tekintetemmel annyit válaszoltam: "Mit bámulsz, teee, te perverz kutya? Neked az asszony és a lucskos kölykök mellett van a helyed, hát helyedre, kuvasz!" vagy "Az anyád lehetnék, hát ne csorgasd a nyálad, te punk!". 
Élesen koppant a körömcipőm sarka minden egyes lépésem nyomán. Úgy nézhettem ki, mint egy milliárdos, ahogy elsüllyedtem a hideg és szálas rókabundában. Bizony. De csak külsőre. Belül mit sem változtam. Ugyanaz a latin-amerikai kiscsaj vagyok, akit fűtött a forró vér...
- Rohadt hideg van!
...de nem eléggé. 

 

Azért még egyszer egyeztettem, hogy ugyanaz a cím szerepel-e a papíromon, mint ami az utcatáblán.
- Ez az - könyveltem el sokadjára is, aztán az ajtóhoz léptem, és határozottan, habozás nélkül becsöngettem.
Nem tűnt vadiúj épületnek, sőt, kifejezetten ódivatúnak találtam. A környék is inkább zajos, de a kis előkert és a fehérre mázolt postaláda igazán a kedvemre volt. Szóval...itt él Ő?

 

-------------------------------

 

A fiú ajtót nyitott. Nem volt a gesztusban semmi különös, semmi szokatlan, mégis, valahogy szívmelengető volt.
- Szia! - köszönt rá, ahogy felismerte az alakot az ajtóban
- Szia
Michelle hidegen rámosolygott azzal a tipikus "én már tudom, amit te nem"-mosolyával.
- Bejöhetek?
- Gyere - a fiú félreállt, beengedve a fiatal lányt a lakásába, aki hosszasan elemezgette azt.
A lakás elég üres volt, kevés személyes tárggyal vagy fényképpel; de pont olyan volt a fekvése, hogy minden nap délután 2 óráig élesen besütött a nap.
- Kérsz valamit? - törte meg a fiú a kicsit kínosnak érzett csendet.
- Nem, azt hiszem, ezt kihagyom - és bontogatni kezdte a nagy szőrmét.
Kippei nem értette, mire fel ez a sietség, de amikor a lány a vállaira ejtette a bundáját, és annak csupaszságán megcsillant a fény, úgy érezte, okosabb betolni egy öltözőnek berendezett kis szobába. Ő maga átment a műterembe, hogy előkészítse a vázoláshoz, és majd a festéshez szükséges eszközeit. Annyira elmerült a lágy, és halk szénhegyezésben, hogy nem csoda, ha váratlanul érte, ahogy a lány kinyitotta a műterembe nyíló ajtót; egészen összerezzent tőle. Michelle viszont egy cseppet sem érezte zavarban magát - neki a tudat, hogy meztelenül kell, hogy lássa valaki, mindennapos. Halkan közelebb lépkedett, leheletnyi szaténköpenye hangtalanul suhant utána. Megállt a vászon előtt két méterrel; rutinosan, anélkül, hogy megszólalt volna, kibontotta a derekán a köntös két szárát, hagyta, hadd nyíljon szét a hasától felfelé és lefelé az anyag, csak egy csíkban mutatva a selymes, kreol bőrt.
Nem állt meg.
A vállára ejtette a finom anyagot, aztán hagyta, hogy az a gravitáció törvényeit követve lecsússzon a földre.
Kippei meredten méricskélte a lányt, mintha azt ellenőrizte volna, hogy minden ugyanúgy van-e, ahogyan ő hagyta ott. Gyönyörű lány volt, ezt még ő is kénytelen volt elismerni. Széles csípőjű, vékony derekú, telt idomokkal, és szép formákkal megáldott alak. Kulcscsontja is úgy emelkedett ki a bőréből, mintha legalábbis ki akarna esni a helyéről. De nem akart. És Michelle sem mozdult, csak egy elégedett mosollyal könyvelte el, hogy igenis fölkeltette az ifjú érdeklődését.
A fiú megköszörülte a torkát.
- Ülj le oda, a heverőre.
- Így?
Leült, pont úgy, ahogy a fiú intette.
- Feküdj el, ahogy kényelmes. A többit majd én mondom. - hangja szokatlanul szelíden csengett, úgy, ahogy nem szokott.
Elfeküdt, bár fészkelődött egy kicsit a durva anyagon, mire megtalálta azt a pózt, amit véleménye szerint tudott tartani órákig. A fiú pedig, komolyan véve a munkáját, elkezdte levenni az arányokat.
- Így jó! Csak engedd lejjebb egy kicsit a válladat - meg is mutatta, hogy gondolta.
A lány egyből megértette, így leutánozta a mozdulatot.
- Fejet le... - megvárta, amíg a lány dönt a fején -...és nézz rám. Bele a két szemembe.
Nyersen villant két szürke és éles írisz ; összetalálkozott a fiú hasonló, borongós, barnásszürkésen csillogó szempárjával. Kippei halványan elmosolyodott, bár ez csak a szemein látszott.
- És most lazíts.
Michelle elvigyorodott a viccre, de jobbnak látta nem hergelni a fiút, így hamar vissza is engedett az arca minden izma.
A fiú mély levegőt vett, aztán meghúzta az első vonalat. A grafit édesen sercegett a vászon érdes göcsein. Mint egy szerelem, amelyben nem tökéletes a kontraszt. Gondolkozott. Mint általában, amikor rajzolt.

 

A vázlatokat gyorsan feldobta. Izgult. Maga sem értette, miért, de szinte kiugrott a bőréből, hogy láthassa, mit fog alkotni. Bárcsak előre lehetne tekerni az időt...vagy éppen vissza. Neki az is elég lenne néha.
Nem nagyon beszélt munka közben, és a tekintete is csak akkor forrt össze a lányéval, amikor kinézett a vászon mögül, hogy lássa, éppen mit rajzol. Narancsos-szőkés tincsei vékony, kellemes árnyékot vetettek az íriszeire.
- De komoly vagy... - incselkedett a lány, az arcán hozzá pedig pimasz grimasz ült.
Kippei elmosolyodott, de nem hagyta abba a munkát. Az előzőleg kikevert színeiért nyúlt. Egyáltalán nem olyan volt, mint a filmekben, a palettán csak színeket kevert, amiket előzőleg egy kis tégelyből szerzett. A kis termet hamar elöntötte az édes olaj illata, ami nagyon tetszett Michelle-nek.

- Olajfesték?
- Igen, ismered?
- Szeretem az illatát.
Ennyiben is hagyták a dolgot. A fiú felvitte az első vonásokat a korábban összefirkált vászonra, Michelle pedig mérhetetlen türelemmel figyelte, mintha azt remélte volna, átlát a vásznon.
Egyre inkább rajzolódott ki az eddig csak a művész számára átlátható vonalak hadából az, amit Kippei olyan bőszen csinál már egy jó órája. Érzékien, ösztönből dolgozott; először a sötét foltokat festve fel, és úgy haladva a világosabb színek felé. Nem keresett mankókat, megrendíthetetlenül és precízen működött együtt az ecsettel.
A lány haját kifejezetten sötétnek ábrázolta, habár, ebben sok hazugság nem volt - Michelle-nek (latin-amerikai létére) tényleg majdnem fekete haja volt.
Nagyjából már körbefestette az egész alakot, de a részleteken még rengeteget kellet dolgozni. Finom, szürkés-rózsaszínt kevert magának, amivel kicsit tétován felfestette a lány mellbimbóit.
- Valaki elpirult... - gúnyolódott a lány.
Kifejezetten élvezte, hogy ennyire felsőbbségesen tud hatni erre a fiúra, aki épp a lány felsőbb idomairól lefolyó fényt ábrázolta egy fehér festékkel szárazon összekent ronggyal. A lány egész testét összepamacsolta ezzel a technikával, hogy valóságosabbnak hasson.
A percek gyorsan szaladtak. Először csak 10 perc telt el, aztán már 25, egy óra, majd mégegy, és ahogy az idő így haladt, úgy költözött egyre több élet a festménybe. A lány ásított egyet.
- Meddig dolgozol még? Fázok!
- Nemsokára kész, már csak a háttér hiányzik - felelte a fiú türelmesen, egy szelíd mosollyal az arcán.
Ahogy törölt egyet a homlokán, akaratlanul is összekente az arcát festékkel.
A hátteret undok méregzölddel kezdte el körbemázolni, mert úgy gondolta, a lány sötét hajához és bőréhez igen jól passzol ez a szín. Bőszen mázolt, arcából többször is félrerázva a frufruját.
- Menj, öltözz fel. Azután megnézheted - szólt a lányhoz a fiú, habár a vászonról nem nézett fel.
Michelle nem válaszolt, de azonnal felállt, hogy kinyújtóztassa elzsibbadt végtagjait.
- Jaj...
- Nem is olyan egyszerű, nem igaz? - a fiú hangja mosolygott.
- Hát nem. Ezentúl, ha látok egy modellt, majd nem köpöm le.
Kippei-nek még mindig nagyon nyers volt ez a stílus, habár bevallotta, de csakis magának: szórakoztatja. Hangoktól igencsak mentessé vált a terem, miután Michelle eltűnt az öltözőajtóban; csak egy-egy hangosabb ecsetvonásnak volt némi utózaja. Ez a lány...ő lehetne a legékesebb gyémánt valamennyi között, párját ritkítaná, ha venné végre valaki a bátorságot, hogy megcsiszolgassa kicsit. De ő nem érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy segítsen másokon - hiszen még magán sem tud. Felsóhajtott. Michelle ekkor jött ki, egy hanyagul összekötött hálóingben, ami, ha lehajolt volna, eleget mutatott volna a lány szépségéből. Csendben becsukta az ajtót, és egy "Na, muta!"-val a fiú mögé ballagott, aki még mindig a háttérrel volt elfoglalva.
- Tetszik? - érdeklődött.
A lány először megszólalni sem tudott. Hihetetlen, hogy mások mire képesek a kezük áldozatos munkájával. Az egész olyan volt, mintha tényleg egy könyvben látta volna. Festmény. Ez a fogalom a lány számára most új értelmet nyert.
- Fantasztikus.
Annyira le volt nyűgözve, hogy a szó legszorosabb értelmében meg sem látszott rajta. Ellenben az ifjú művész elpirult.
- Örülök.
Gyorsan felmázolta a sarokba a monogramját, kimosta, majd letette az ecsetet, és ő is nyújtózkodott egyet. Megállt, és csak nézte a lányt. Az visszanézett rá. Kinevette
- Mi az? - értetlenkedett a fiú
- Festékes az arcod. Vicces.
- Oh... - próbálgatta letörölni, de csak jobban elkente a foltot.
- Na, várj... - a lány a köntöse zsebébe nyúlt, és elővett egy enyhe rózsaszín árnyalatú, vászonból készült zsebkendőt, és a fiúnak nyújtotta. - Ezzel jobb lesz.
A fiú kicsit meglepődött, de elvette az anyagot.
- Köszönöm - itt tartott egy kis szünetet - Csütörtökön mikor érsz rá?
- Egész nap, ha kell.
- Nem kell, csak kérdeztem.
- Miért?
- Gondoltam, megismételhetnénk ezt az alkalmat.
A lány kicsit hallgatott, mielőtt válaszolt.
- Kettőtől ráérek.
- Nem azt mondtad, hogy egész nap ráérsz?
- Te meg azt mondtad, nem kell.
Ez igaz volt. Kippei úgy érezte, ennyire fölösleges köröket egy beszélgetésben még nem futtattak vele. De ez már a múltkor sem volt másképpen. Nagyon furfangos volt ez a lány.
- Rendben. Akkor kettőkor.
Michelle biccentett, mire a fiú kikísérte. Kifizette az óradíját, amit a lány hálásan el is tett, megköszönte a közös munkát, majd távozott. A fiú még sokáig nézte, ahogy a lány alakja távolodik, végül halkan becsukta a hátával az ajtót. Hallgatta az óra monoton és szürke kattogását. Nagyot sóhajtott, és ahogy a frufruja az arcába omlott, hirtelen olyan volt, mintha nem volna magányosabb dolog ezen a Földön a fiúnál, meg az üres lakásánál.

Súgó Még nincs hozzászólás.