Másképp is lehetne - 2. verzió

Eliffe  2011.08.17. 20:32

Fél év alvás. Fél év csak úgy kiesett az életéből. Fél éven át szunyókált, miközben a világ tette a dolgát, folytak körülötte az események, emberek jöttek be hozzá, majd mentek haza. A rendőrség is sokszor megfordult a kórházi szobájában, hisz próbálták kinyomozni, hogy ki is ő. Ám egy nap mindenre fény derült. A lány felébredt... ám a nevén kívül másra nem emlékezett.

 - Hol vagyok? - nyöszörögte az ágyban, miközben fel is ült és sietve a fejéhez kapott, amibe éles fájdalom nyilalt. Az egyik nővérke oda is szaladt hozzá meglepetten.
- Ne kelljen még fel, kisasszony! Feküdjön vissza!
- De hol vagyok? - a lány ismét körbenézett, nem engedett a nővérke akaratának, tehát nem feküdt vissza. Kíváncsian szemügyre vette a szobát. Az orrát hamar megcsapta a kórházi illat, így eljutott a tudatáig, hogy hol van. A nővérkére kapta a tekintetét. - Miért vagyok kórházban?! - még a hangját is megemelte kétségbeesetten. A nővérke nyitotta a száját, hogy választ adjon, de az ajtó kinyítódott és a lány kezelő orvosa lépett be rajta. Majdnem eldobta a kezében szorongatott papírokat is, ahogy látta, a lány ébren van.
- Hát maga? Felkelt? Hogy van? - gyors léptekkel a lány ágya mellett termett és nekilátott megvizsgálni. A szőke nem értette ezt az egészet.
- Hogy érti, hogy felkeltem? Baj, ha átalszom az éjszakát? - emelte meg egy kicsit a fejét, úgy pillantott a doki szemeibe, aki összehúzta azokat.
- Tudja, hogy kicsoda ön? - a lány félrenézett és az emlékeiben kezdett kutakodni. Biccentve visszanézett rá.
- Persze. Caroline vagyok. Caroline Calloway. - a doki megkönnyebbülten sóhajtott és folytatta a vizsgálgatást.
- Mit csinál? Miért hoztak be ide? - Caroline teljesen nyugodt volt. A doki viszont úgy döntött, nem titkolózhat a lány előtt, hisz valószínű, hogy hamarosan távozni is akar a kórházból, amit nem engedhet meg neki.
- Figyeljen, Caroline... - a doki intett a nővérnek, mire az kiment. A lány felé fordult teljesen és le is ült az ágyára.
- Figyelek, mondja. - türelmetlenkedett.
- Magát fél éve hozták be ide. Érti? Fél éve. Balesetet szenvedett... - a doki folytatta a sztorit, de Caroline ennél a résznél valahogy megakadt és az kattogott az agyában, hogy akkor most mi van? Miért nem emlékszik erre a balesetre? És miért nem jut semmi más se az eszébe a nevén kívül? Mi folyik itt?!
- Ez nem igaz! - szólalt meg végül, félbeszakítva a doktor urat. Az megállt a mesélésben.
- De igaz. És azt is hozzátenném, hogy egy másik holttestet is találtak és azt hitték, az ön. Szóval... - a doki megállt és a szavakat kereste.
- ...szóval halottnak vagyok nyílvánítva, mi? Ez valami vicc? Hol a kandi-kamera? - Caroline felállt és körbejárta a szobát, a kamerát kutatva. De sehol sem volt. A doki csak unottan nézte a szőke lányt.
- Caroline... ez a valóság. - a lány a férfi felé fordult és csípőre tette a kezeit.
- Na persze... hanyadika van ma? Milyen évet írunk? - tette fel a kérdéseket, amire az ő kicsi fejében meg is voltak a válaszok, de nem tudta, hogy azok hamisak. Hisz fél év telt el...
- 2011. augusztus 17-e van, Caroline. - a doki továbbra is hidegvérrel beszélt.
- Hazudik! 2011. február 17-e van! >.< - továbbra is csípőre voltak téve a kezei. A doki kezdte feladni a dolgokat. Ez a lány makacs és meggyőzhetetlen. De egyszer úgyis el kell fogadnia a szomorú valóságot.
Az ajtó ismét kinyílt, ám nem a nővérke, hanem egy srác lépett be rajta. A srác arca azonnal elfehéredett, ahogy meglátta a lányt. Szinte majdnem el is ájult, úgy kellett megkapaszkodnia az ajtóban.
- Ca...Caroline?! - hosszú hallgatás után ennyit sikerült kinyögnie, mire a lány meglepve pislogott kettőt, aztán a dokira nézett. Nyitotta is a száját, de mire feleszmélt, a srác őt ölelte. Ezúttal a lány arca fehéredett el és sikított is egyet.
- Maga perverz! Engedjen el!! Segítség!! - próbálta leszedni magáról a srácot és az el is engedte, látva, hogy valami nem stimmel a lánnyal. A doki is egyből felpattant a helyéről és lefogta a lányt.
- Nyugodjon meg! Ez a srác Yuuichi Motoharu! Ismeri önt! És.. ön ismeri... legalábbis ismerte. - Yuuichi arca kíváncsivá változott, meg egy kicsit csalódottá is.
- Hogy érti, hogy "legalábbis ismerte"? Mi folyik itt? - tekintete a lány és a doki között váltakozott. Caroline pedig úgy érezte, semmit sem ért már.
 
Yuuichi és a doki a folyosón beszélgettek, amíg Caroline próbálta összeszedni magát a kórházi szobájában. Nem tudta, ki ez a srác és azt sem, mi történt fél éve, sőt, arra sem, kik a szülei, de úgy érezte, nincs miért itt maradnia, hisz ha elvesztette az emlékeit, azok úgyse térnek vissza. Pakolni kezdett. Pár ruhája valamilyen csoda folytán a szekrényben hevertek. A szekrény előtt térdelt és úgy nézelődött a holmik között. Egy kép is a kezébe került, amin Ő és Yuuichi van. Meglepődött.
~Hát tényleg ismerném? De miért nem emlékszek rá? Yuuichi...~
A szíve elszorult, bár fogalma sem volt, miért. Csak ha a srácra gondolt, akkor ez a rossz érzés fogta el. Talán a bűntudat? A bűntudat, hogy egyáltalán nem tudja, ki is ő. Épp, hogy felébredt a fél évig tartó álmából, máris mindenkinek fájdalmat okoz. Ez így nem jó. Elrakta a képet, aztán metörölte a szemeit.
Az ajtón a srác lépett be, halvány mosollyal az arcán. Talán megértette, hogy nem lehet olyan minden, mint régen. Beletörődött. Vagy nem is tudja... Caroline őt kezdte el fürkészni. Hosszú pillanatokig egymást nézték. Caroline a srác szeméből próbált kiolvasni dolgokat, válaszokat, de nem sikerült. A srác pedig szimplán örült a viszont látásnak, annak, hogy a lány jól van, legalábbis többé-kevésbé. A lányra mosolygott, aki először félrenézett, végül egy mosollyal nézett vissza rá. Egy mély levegővel visszanézett a szekrénybe és magához vette a közös képüket, azzal állt fel. A sráchoz lépett vele, Yuuichi pedig kíváncsian pillantott a lány kezében levő tárgyra.
- Hát ez?
- Ezen... mi vagyunk. Szóval a doki nem hazudott. Tényleg ismerjük egymást. Jobban mondva... csak te engem. Mert én... nem emlékszem rád... sajnálom. - Caroline félre is fordította a fejét.
- Semmi baj... - a srác megérintette a lány állát és maga felé fordította, úgy nézett bele a szemeibe. - ...nem a te hibád. Baleset volt.
Fürkészték egymás szemeit, majd Caroline zavarbajőve hátrébb lépett.
- Ühm, igaz... - elhátrált, majd leült az ágyra és maga felé intette a srácot. Yuuichi kíváncsian közelebb lépett, majd bátortalanul leült mellé és felé is fordult. - És? Honnan is ismerjük mi egymást? - mosolygott rá a lány. Yuuichi először nem tudta, mit mondhatna. Idegesen beletúrt a hajába.
- Hát én a te... - a lány szemei a srác csontjaiig hatolt, beléforrasztva a szót.
~Most mit mondjak? Ha elmondom neki, hogy elméletileg egy pár vagyunk, kiszalad a világból. Nem támadhatom le csak úgy...~
- Te az én? - mosolygott rá továbbra is. Yuuichi mély levegőt vett és leengedte a kezeit.

 

 

- Hát én a te barátod vagyok. A... - végül úgy döntött, mégis elmondja a lánynak az igazat, hisz... nem tud neki hazudni. A lány viszont a hallgatásából rá is jött a válaszra, így nem kellett kimondania.
- A szerelmem? - nagy, kerek szemekkel vizslatta a fiút, mire az bólintott és zavarában félre is nézett. - Hűha... - közelebb mászott a fiúhoz és jól szemügyre vette, majd elégedetten visszament a helyére és bólintott - nem csalódtam. Remek ízlésem van.
Yuuichi meglepve mosolyodott el. Mindenre számított, csak erre nem.
- Ehh... azért én is közrejátszottam a dologban. Én figyeltem fel rád annak idején és nem fordítva.
- Valóban? - a lány arckifejezése kíváncsivá vált. Gondolkodón az állára tette három ujját. - és hogy történt? Hogy jöttünk össze? - bármennyire is furcsa volt a helyzet számára, igenis érdekelték a fiúval kapcsolatos dolgok.
- Hogy is volt... - Yuuichi töprengve a földet kezdte el fürkészni. - Ja igen... - elmosolyodott. - ...egy szokványos napnak indult. Tél volt. Nagy hóesés... szóval eléggé hideg volt. - zavart nevetés. A lány teljesen belemerült a sztoriba, úgy hallgatta továbbra is. - Épp pár sráccal jöttem ki a suliból, amikor megláttalak. Ha jól emlékszem, épp hazafelé tartottál... de nem vagyok biztos benne. Én meg... leszólítottalak, mert miért ne? Rögtön találtunk közös témákat, rögtön meg is tetszettél... nem is titkoltam sokáig. Aztán tavasszal hivatalosan is egy pár lettünk... Vége. - csapta össze a tenyerét elégedetten.
- Naaa, ez nem volt túl részletes történet! - szomorodott el a lány, majd karbatette a kezeit. Elég gyerekes volt a viselkedése.
- Sajnálom - Yuuichi csak mosolygott a lány viselkedésén, majd közelebb csusszant hozzá és Caroline állát megérintve felemelte, úgy nézett a szemeibe. - Idővel úgyis mindenre emlékezni fogsz
~Legalábbis nagyon remélem. Hisz szörnyű, hogy nem érhetek úgy hozzád, mint régen...~
Caroline egy sóhajjal, duzzogva félrenézett.
- Persze persze... de ez így nem fair. Te mindent tudsz rólam, az életemről, de én semmit se tudok rólad, meg magamról sem... - azzal eldőlt az ágyon és a plafont kezdte el fürkészni. Kezdte igazán felfogni, hogy az élete romokban. Yuuichi föléhajolt és úgy pillantott le a lányra.
- Ne aggódj... az orvosok tudják, mi a dolguk. Pár nap és hip-hop rendbejössz, hidd el - bíztató mosolyt küldött felé, de a lány nem nyugodott meg.
- Csak vígasztalni akarsz... - félrenézett. A doki ekkor lépett be a szobába.
- Megzavartam valamit? - állt is meg, a kórlapokkal a kezében. Kíváncsi tekintetét hamar elszakította a párosról és legyintett, jelezve, hogy nem szükséges beszámolniuk a dolgaikról. - A vizsgálatok alapján Caroline-nak időszakos emlékezet kiesése van, tehát idővel visszatérnek az emlékei. Addig azonban nem szabad bojgatni a múltat, mert az megzavarhatja... - lerakta a papírokat a kisasztalra.
Yuuichi zavartan félrenézett és köhintett, mire a lány és a doki is ránézett.
- Mi a gond? - kérdezett rá a doki, mire Yuuichi mély levegőtt vett.
- Hát, az igazság az, hogy már elmondtam Caroline-nak egy dolgot... azaz bojgattam a múltat, ha úgy tetszik... - a doki sóhajtott, Caroline pedig megrázta a fejét.
- Nem baj! Ez így volt jó! Yuuichi... - a fiúhoz mászott és átölelte az egyik karját. - ...ugye végig velem leszel? Hisz benned megbízok, bár fogalmam sincs, miért... de a képen is veled vagyok és elvileg sok érzelem is fűz hozzád, tehát... - nem tudta hirtelen, mit is mondjon. A doki egy ideig érdekesen szemlélte a párost, majd rábólintott a dologra.
- Oké, akkor magára bízom ezt a lányt! Ne okozzon csalódást! - mosolygott rá a doki Yuuichire, még a haját is megborzolta.
- Igenis, doktor úr! Nem fog bennem csalódni! - azzal a doki ki is ment és ő a lányra nézett. El se hitte, hogy Caroline önmaga kérte, hogy vele maradjon. Jól esett neki. A depressziós Yuuichinek valahogy nyoma is veszett... pedig fél éven keresztül rá se lehetett ismerni. Senki sem tudta kizökkenteni a rosszkedvéből, pedig még pár lány is megfordult a környezetében, akik örömmel felvidították volna... hát, talán másképp is lehetett volna, de miért szakította volna el a párt egymástól bárki is? Hisz a legcsodálatosabb dolog: szerelembe esni. És mi a mégjobb? Ha ugyanabba az emberbe szeretsz bele másodjára is. Talán Caroline-nal is ez fog történni... hacsak az emlékei nem térnek vissza hamarabb.

Hozzászólások megjelenítése