Will még nem tudja ,de én szeretem őt. Azóta ,hogy 5. osztályban egy nyakláncot adott nekem és azt mondta fontos vagyok neki. Velem mindig máshogy viselkedik mint a többiekkel. Nekem mindig az igazi énjét mutatja amíg a többiekkel teljesen hűvös….
- Boldog 17. születésnapot ,Will! – köszöntöttem fel. Iskola után a kedvenc parkunkban találkoztunk.
- Köszönöm Ruki! –ölelt meg és elvette a dobozt tőlem. Egy indián karkötőt vettem neki.
- Szerencsét hoz. - mondtam és segítettem feltenni neki.
 Épp belekezdtem volna a „Will szeretlek” monológomba amikor egy lány állt meg mellettünk.
- Sziasztok! –köszönt.
- Szia , Lia! –köszönt neki Will ,felállt és megcsókolta. –Ruki, ő itt a barátnőm Thalia. –jelentette ki nekem meg lefagyott a mosoly az arcomról. Gyorsan visszaerőltettem és üdvözöltem Liát.
- Nem tudtam mikor mondhatnám el neked de azt akartam ,hogy te legyél az első aki megtudja. –mosolygott Will.
- Köszönöm és sok boldogságot. Most hagylak titeket. Sziasztok! –intetten és elindultam hazafelé.
Most egy világ tört össze bennem. Ma van a nyári szünet első napja…és úgy volt ,hogy az egész nyarat együtt töltjük. Most már biztos ,hogy Thaliaval akar lenni.
~ A fenébe egyáltalán miért reménykedtem. Tudhattam volna ,hogy előbb-utóbb talál magának valakit!~
Otthon csak ültem a szobámban és nem csináltam semmit. Ez így ment napokon keresztül. Nem vettem fel a telefont Willnek és amikor eljött anyuval azt mondattam neki ,hogy beteg vagyok. Nem akartam vele semmit sem csinálni sőt még csak találkozni sem akartam vele. Ez így ment még heteken keresztül is. Idővel abbamaradtak a telefon hívások és az SMS-ek is . Nem jött többet látogatóba sem. Hiányzott Will és az együtt töltött órák. Tudom ,hogy hülye vagyok és ,hogy örülnöm kellene a boldogságának. Valahol mélyen talán így is van, de most úgy érzem mintha cserben hagyott volna. Mintha elhagyott volna. Ezt mind a féltékenység mondatja velem tudom jól, de nem tudok ellene tenni. Túlságosan is fájdalmas lenne végignéznem ahogy minden nap előttem ölelgetik egymás és fogják egymás kezét. Erre én képtelen vagyok!
~Ez életem legszörnyűbb nyara.~ Az új hobbim az lett ,hogy amikor besötétedett kimentem az udvarra és a csillagokat bámultam. Egészen megnyugtató látvány ,hogy a csillagok még mindig a helyükön vannak.
Épp ünnep volt és tűzijátékozást  hirdettek.  Úgy gondoltam én is elmegyek megnézni ,úgy is tervben volt. Csak arra nem gondoltam ,hogy Will és Thalia is ott lesz.
- Ruki? Hol voltál? Miért nem válaszoltál az üzeneteimre?- támadott le hírtelen. Nem is vettem észre ,hogy mellettem álltak meg. – VÁLASZOLJ! –kiabált velem.
- Mit érdekel téged? Menj Liával nézzétek a tűzijátékot vagy mit tudom én csak hagyj!
- Hogy mi? –értetlenkedett
- Nem érted? MENJ A BARÁTNŐDHÖZ! Én minek kellenék neked? – a hangom el-el csuklott , a sírás fojtogatott.
- Ruru? Te féltékeny vagy? –csodálkozott nekem pedig kibuggyantak az első könnycseppjeim.
- Igen! Mit vársz? –bőgtem.
- Jajj, Te! Ne csináld. – ölelt át –Te is fontos vagy nekem. –mondta én pedig a mellkasába fúrtam a fejem .- Most megkönnyebbültem. –nevetett – Azt hittem valami bajod esett. – Egy jó ideig úgy maradtunk ,aztán rájöttem ,hogy Lia furcsán érezheti magát. Kibújtam Will öleléséből és ránéztem.
- Sajnálom Lia ,hogy nem akartalak megismerni. Csak a Zöldszemű szörny nem hagyta. –nevettem.
- Akkor szent a béke? –kérdezte és közelebb jött.
- Igen. –mondtam és komolyan is gondoltam.
- Az én lányaim. –ölelt át minket Will és így néztük a tűzijátékot.
A nyár hátralevő részében sokszor találkoztunk. Volt ,hogy csak Willel , de volt hogy Lia is jött. Igazán kedves lány, megérdemli Willt és mi is jó barátok lettünk.
Talán egyszer Will majd az enyém lesz. Bárhogy is én várni fogok rá…Nekem tényleg csak az út vége számít . Hogy közben mi történik, min kell keresztül mennem, vagyis a kanyarok,ösvények,mellékutak,buktatók vajmi kevéssé rendítenek meg. Hiszen minden útnak vannak buktatói, a kérdés az milyen gyorsan tudunk felállni ,ha elbuktunk menet közben.