- Irie Naoki! - szólalt meg az osztályfőnök, miközben az említettet nézte. Irie felnézett a füzeteiből, egyenesen a tanárra.
- Igen? - annyira nem volt kíváncsi a tanár mondandójára, mint kellett volna.
- Kinevezlek Kotoko tanulótársának. Azaz, el kellene vinned neki a házifeladatokat, amíg meg nem gyógyul. Rossz lenne, ha lemaradna. - Irie egyből lerakta a füzetet és határozott pillantást vetett a tanárra.
- Sajnálom, de ezt nem vállalom el. Van jobb dolgom is, mint hozzá járogatni. Oldja meg. - farkasszemet nézett a tanárral.
Ám hosszas győzködés után mégis az idősebbik nyert. Irie tudta, hogy egy tanárnak nem lehet "nem"et mondani, főleg nem az ő pozíciójában. Így hát elindult Kotokohoz. Tudta, hogy hol lakik, hisz egyszer már volt nála. Akkor, amikor matekból segítette ki a lányt. Az is egy érdekes menet volt. Irie úgy vélte, Kotokonak semmi esélye az egyetemen. Egyrészt, mert nem neki való ez a szak, másrészt, mert nem volt olyan okos, mint az osztálytársaik. Sokkal átlagosabb képességekkel bírt, mint bárki.
Irie egész út alatt azon gondolkozott, miért pont neki kell pátyolgatnia ezt a lányt?

Kotoko lázasan ücsörgött az ágyban. Körülötte a temérdek tankönyv, füzet heverészett. Tudta, hogy nem szabad lemaradnia, hisz akkor még nagyobb az esélye arra, hogy eltanácsolják az egyetemről. Irie miatt pedig maradni akart. Eleve csak miatta tanult annyit a felvételi vizsgákra. A szerencse pedig mellé állt. Bejutott. Próbált tanulni, próbálta kitalálni, merre tarthatnak a tananyagban a többiek. Már 3. napja itthon volt.
- Ez nekem nem fog menni... - szenvedett egy sort, de ismét maga elé húzott egy tankönyvet. Azt olvasta bőszen, mikor meghallotta a csengetést.

Kotoko kimászott az ágyból, magára kapott egy köntöst és úgy indult el lefelé. Az órára is ránézett és nyugtázta, hogy az iskolának mára vége. Azt viszont nem tudta, ki jött hozzá. Álmában sem gondolta volna, hogy Irie lesz az, akit megpillanthat, miután kinyitja az ajtót. De ez történt. Le is dermedt és pár pillanatig csak nézte a fiút. Aki megtörte a csendet, az Kotoko volt, mégpedig egy kérdéssel.
- Hát te? - aztán zavartan félre is nézett. - Mármint... szia... örülök neked. - felkapta a fejét, úgy nézett Iriere, aki köszönés nélkül vágott bele a beszélgetésbe.
- Csak a leckét hoztam. - közben elkezdett kutakodni a táskájában és kiemelt pár füzetet, amit végül átnyújtott a lánynak. - Itt vannak. De holnapra jó lenne, ha lemásolnád őket... nekem is tanulnom kell valamiből.
Kotoko átvette a füzeteket. A szavakra nem is tudta, mit reagáljon. Nem szerette, hogy Irie ilyen rideg és elutasító vele. Ám valahol kezdte megszokni. Talán, ha Irie elkezdett volna vele kedvesen viselkedni, az lett volna a furcsa.
- Köszönöm... ha gondolod, lemásolom most és nem kell nélkülöznöd a füzeteidet - félrenézett. Irie elgondolkodott két pillanatra, majd sóhajtott.
- Ha tudsz gyorsan írni... - és ezzel egy időben vállat is vont. Kotoko biccentett egy aprót és beengedte végre a fiút a lakásba. Irie a konyhába, Kotoko az emeletre ment.

A lány nekiállt lemásolgatni az anyagokat, de elég lassan haladt. A betegség miatt teljesen ki volt merülve, na meg, mert egész délelőtt próbált tanulni. Igaz, betegen semmi nem ragadt meg az agyában. Nem ment bele a fejébe semmi. Később Irie jelent meg a szoba ajtóban, amit Kotoko nem vett észre.
- Kotoko... hol tartasz? - a lány meglepve nézett el felé és őt kezdte nézni. Közben megállt az írásban is.
- Az utolsó füzetet másolom. De, ha akarod, vissza is adhatom... - félrefordította a fejét, kezeit pedig az ölébe húzta, a tollal együtt. Halkabban folytatta. - Amilyen szerencsém van, úgyis kicsapnak előbb-utóbb az egyetemről... - a füzetre nézett.
Irie egy ideig nézte és közelebb lépett. Hol a füzetekre, hol Kotokora, hol pedig az ágyon levő tankönyvekre emelte tekintetét. Végül megállapodott Kotokon.
- Az a suli nem neked való. - adott hangot végre a véleményének. Egy sóhajjal inkább körbenézett. Nem volt kedve Kotokot nézni. Tudta, legalábbis érezte, hogy minden mondatával megbántja a lányt. Ám nem tudott tenni ez ellen. Ilyen volt a stílusa, ez volt ő. Aki nem fogadta el, az így járt. Aki meg elfogadta, az... tűrje is ezt a stílusát. Kotoko szólalt meg ezúttal, választ adva Irienek.
- De másképp nem tudnék a... - halkabban folyatta - ...közeledben lenni. - megmarkolta kicsit a tollat, amit fogott. Az arca kezdett pirossá válni, de nem azért, mert zavarban volt, hanem mert kezdett felmenni a láza. Ami nem volt csoda, amennyit mászkált, ahelyett, hogy pihent volna az ágyában.
Irie a lányra nézett. Az arca ismét kifejezések nélküli volt.
- De ez akkor is hülyeség. Ha nem bírod, ne járj oda. Ez neked se tesz jót. - Kotoko kezdte úgy érezni, aggódik érte a fiú. Viszont ő meg ezt gondolta hülyeségnek. Ismét a füzetek fölé hajolt.
- De bírom. Menni fog... csak hidd el. Nem fogom feladni. Soha. - hiába próbált határozottságot erőltetni magára, nem sikerült. Az arcára volt írva, hogy ő hisz a szavaiban a legkevésbé.
Irie nem bírta tovább nézni, ahogy a lány önmagát kínozza ilyen marhaságokkal. Odalépett és kikapta a tollat a kezéből.
- Hagyd! - a háta mögé rejtette a tollat. A lány felállt és próbálta visszaszerezni a tárgyat.
- Add vissza! Ha nem másolom le, le fogok maradni
- Nem. Inkább feküdj le, különben soha nem gyógyulsz meg! - azaz, nem szándékozott odaadni a tollat.
- Kérem! Ha nem másolom le, akkor te is le fogsz maradni, mert itt kell hagynod a füzetet. - valahol volt igazság a dologban, de Iriet ez nem érdekelte. Megkapaszkodott a fiú karjában, úgy nyúlt a tollért. - Na...! - ám megszédült, így kénytelen volt még erősebben kapaszkodnia. Irie pillanatok töredéke alatt kapta el a lányt.
- Hé... - aztán végigfutott az agyán, mégis mit csinál, így el is engedte, mikor úgy vélte, a lány már stabilan áll. - Na, ezért mondom, hogy feküdj le. Így értelmetlen bármit is csinálnod. - próbálta kerülni a lány tekintetét. Nem nézett rá, inkább a földön egy pontot figyelt.
Kotokot nem hatották meg a szavak. Kikapta Irie kezéből a tollat.
- Ne tégy úgy, mintha aggódnál értem. - fakadt ki magából és próbált visszalépni az asztalhoz. Irie nem engedte. Ugyan a szavakra nem válaszolt, de elkapta a lány karját és az ágy felé kezdte húzni, terelni. Ott pedig az ágyra lökte.
- Most meg mit akarsz...? - értetlenkedett a lány, de a fiú nem szólt semmit. Visszavette a tollat, majd az asztalhoz lépett, leült és folytatta a másolást ott, ahol Kotoko abbahagyta. A lány egy ideig nézte, mit csinál, majd felállt és odalépkedett mögé. Nem szólt semmit. Valahol boldog volt, hogy Irie segít neki. Meg, hogy most olyan más, mint egyébként. A csendet Irie törte meg.
- Feküdj már vissza... - de nem nézett a lányra. Lapozott a füzetében és folytatta az írást.
- Jól vagyok, ne aggódj - Kotoko vállatvont.
- Az előbb nagyon nem úgy néztél ki. Szóval gyerünk. És ha már ott vagy mérd meg a lázad. És... - egy pillanatra megállt az írásban, aztán folytatta - ...nem aggódok érted
A lány visszalépett az ágyhoz és megkereste a lázmérőt. Közben a fiúhoz beszélt.
- Akkor nem írnád le helyettem az anyagot... ennyire már megismertelek... - sóhajtott. Berakta a lázmérőt, úgy ült le az ágyra. Iriet nézte, aki elnézett felé.
- Egyáltalán nem ismersz. - legalábbis ő így vélte. Folytatta a másolást. Kotoko elhúzta a száját. Szerinte pontosan tudta, milyen Irie. Ha nem ismerte volna, nem tudott volna belszeretni sem, nem igaz?
- Lehet, te sem ismered eléggé magad... - csak egy ilyen válaszfélét tudott kinyögni. Irie pedig figyelmen kívül hagyta. - 38.1 - szólalt meg ismét Kotoko, hogy jelentse, láza van.
Irie a másolás végeztével fordult csak a lány felé, a székkel együtt.
- Gyógyszer van? - Kotoko felállt és a szekrények, fiókok felé vette az irányt.
- Elvileg kell lennie... de nem tudtam még kiváltani azt, amit a doki felírt. Nincs pénzünk jelenleg... - kihúzott pár fiókot, kutakodott benne, de nem talált semmi olyat, ami neki kellett volna.
Irie odalépett hozzá és a tenyerét mutatta. Közben megmozgatta az ujjait is.
- Kérem. - a receptre célzott, de a lány ezt nem fogta fel. Felé fordult és úgy nézett rá.
- Mégis mit? - a szemeit is összehúzta. Irie sóhajtott egyet.
- A papírt. A gyógyszerekhez. - a lány megrázta a fejét, ám Irie nem engedte le a kezét.
- Minek az neked? Nem engedem, hogy te fizesd ki... inkább menj el... ne törődj velem. - félrenézett. - Tudom, hogy semmi kedved itt lenni... velem.
- Akkor is add ide. Nem fogom ezt tovább nézni. - a lány hirtele nézett rá. Látszott rajta, hogy egyrészt nem érzi jól magát, másrészt nem érti, Irie most miért ilyen.
- Senki se kérte, hogy... ezt nézd... - az asztalhoz lépett és előszedte azt a bizonyos receptet. De nem akarta odaadni a fiúnak.
- A tanár adta ki hogy hozzam el neked a leckét... - a fiú halkabbra vette a hangját. Követte a lányt és nézte, mit csinál.
- Pont erre céloztam. Magadtól sose jöttél volna ide... - egy pillanatra felnézett a fiúra, majd maga elé. Legszívesebben elsírta volna magát. Tudta, hogy Irie önszántából soha, de soha nem fog elmenni hozzá. Nem fog vele beszélni, se megérinteni... semmit se fog tenni.
Irie a lány mögé lépett, megfogta a papírt és finoman kezdte elhúzni tőle.
- Kérem. - normál hangerőben szólalt meg. Kotoko pedig magához húzta a papírt és lehajtotta a fejét.
- Nem. Menj haza... menj el... - a könnyei is eleredtek. Ám így nem akart a fiúra nézni. Nem akart előtte sírni. Nem akarta, hogy gyengének lássa. Pedig Kotoko gyenge volt. Talán a leggyengébb...
Irieben megmozdult valami. Csak nézte, hogy a lány sír. Megrázta a fejét is. Nem akarta, hogy miatta sírjon. Illetve... maga sem tudta, mit akar igazán. Közelebb hajolt a lány füléhez és suttogva szólalt meg.
- Kérem. - ismét próbálta elhúzni a papírt, ám a lány megfordult.
- Miért... csinálod ezt?! - könnyes szemeit a fiúra emelte. Irie nem tudott értelmes választ kitalálni.
- Mert... na, megkapom végre? - Kotoko megadta magát. A recept a fiú kezébe került, így az ellépett tőle. Kotoko meg az ágyig hátrált és leült rá. Kissé tehetetlennek érezte magát. - Majd jövök. Ne menj sehova! - azzal Irie kilépett a szobából, magára hagyva Kotokot.

Irie meg sem állt a gyógyszertárig. Kiváltotta Kotoko gyógyszereit. Az sem érdekelte, hogy egy kész vagyont kell ott hagynia emiatt. Nem a pénz volt az elsődleges szempont, hanem az, hogy Kotoko meggyógyuljon. Aggódott volna? Nem. Csak nem volt kedve minden nap Kotoko után mászkálni, hogy odaadja neki a leckét. Legalábbis, ha bunkó lett volna, ezért csinálta volna. De valami más volt. Ezúttal tényleg valami más volt. Csak ő maga sem tudta, mi.
Visszaér a lakáshoz. Nem csengetett, nem kopogott. Tisztában volt vele, hogy a lány várja. Vagy, ha nem is várja, de otthon van és remélhetőleg az ágyban fekszik, ahogy azt kérte.
Belépett a szobába és rögtön Kotokot kereste a tekintetével. Közben letette a szatyrot az asztalra.
- Itt van. - a lányra nézett, aki egész végig az ágyban feküdt.
- Köszönöm... majd visszafizetem. - nézett félre egy sóhajjal, de Irienek nem tetszett ez a szöveg.
- Nem kell. - elkezdett kipakolni az asztalra. Megnézte, melyik gyógyszer való a lázra, így azt rakta le a lány mellé. - Vedd be. - a tekintete egy pillanat erejéig találkozott Kotokoéval, majd félrenézett.
Kotoko a fiúra nézett, majd odahúzta magához a gyógyszert. Kibontotta, egy gyógyszert a tenyerébe rakott és bevette egy kis teával, ami egész végig ott volt mellette.
- Tudom, hogy drága volt... - Kotoko nem tágított a témától. Nem akart a fiúnak tartozni... tudva, hogy Irie nem miatta csinálja ezt az egészet, hanem mert egy tanár megkérte rá. Igaz, a gyógyszeres dolgot nem lehetett a tanárra fogni.
- Nem volt drága. - Irie sóhajtott és úgy nézte a lányt. - Mikor jöhetsz majd? Bejelentem az ofőnek.
Kotoko előszedte az ellenőrzőjét, a megfelelő helyre lapozott és elolvasta, mit írt az orvos.
- Elvileg szerdán már mehetek. - Iriere pillantott. - Minden nap elhozod majd a leckét...? Megkérhetek valaki mást is... nem akarok gondot okozni neked. - a végén pedig félrenézett. Megint kezdte elfogni az a keserű érzés. Elege volt ebből az egyoldalú szerelemből.
- Én hozom. Már kinezetek... és igen, minden nap. SZóval szedd össze magad, mert holnap is eljövök.
- Vettem, főnök... - az utolsó szót kissé gúnyosan próbálta kimondani, de nem sikerült. Nem tudott olyan bunkó lenni, mint Irie. Meg hát, vele nem is akart az lenni. - Próbálok minél hamarabb meggyógyulni, hogy ne kelljen velem foglalkoznod - fejezte be egy sóhajjal, majd félrenézett. Odahúzta magához az egyik füzetet és azt kezdte lapozgatni. Tanulni akart.
- Helyes. Holnapra jabulást akarok látni... ami így nem fog menni. - odalépett és kikapta Kotoko kezéből a füzetet. Lazán az asztalra dobta, úgy nézett vissza a lányra.
- Ha nem engeded, hogy tanuljak, kényelen leszel korrepetálni... megint. - Kotoko karbatette a kezeit, mint egy durcás kislány.
- Gondolod, könnyebb megérteni az én magyarázatomat?
- Múltkor is sikerült, nem? A matekkal. - Kotoko halványan el is mosolyodott egy röpke pillanatra. Irie meg kezdett ismét az a bunkó, rideg fiúvá változni.
- Nem tudok időt szakítani rád. Nekem is tanulnom kell valamikor. - vállat is vont. Neki mindegy volt, Kotoko mit csinál. Legalábbis, ami a sulit illeti. Fel is fogadhatott volna egy különtanárt, ha annyira tanulni akar.
- Akkor meg engedd, hogy most tanuljak. - a füzetért indult, de félúton megállt és félrenézett - De együtt is tanulhatnánk...
Irie megfogta a lány karját és húzta volna vissza az ágy felé, mikor meghallotta a szavait. Ránézett, végül beletőrödött sóhajt hallatott.
- Ha ez az ára annak, hogy most hajlandó legyél végre pihenni... - próbált nem a lányra nézni, aki viszont maga felé fordította a fejét.
- Mi van veled? - Kotoko elengedte a fiút, majd el is lépett tőle.
- Semmi. Mi lenne? - Irie elfordult. Gondolkodni kezdett. Mégis mi lenne vele? Ő is szerette volna tudni. Kotoko nem jelenetett semmit a számára... nem igaz? És ez nem is változhat meg.
Kotoko eközben visszamászott az ágyba. Magára húzta a takarót, úgy kezdte figyelni a fiút.
- Sose voltál még velem ilyen figyelmes... - gondolkodott hangosan, mire a fiú ránézett és ismét feléfordult.
- Bárki megtette volna. Minél előbb meggyógyulsz, annál előbb fejezhetem be én is ezt a rohangálást. - hozta a formáját. Kotoko félrenézett.
- Aha... bárki... igazad van. Bárki, Rajtad kívül. - sóhajtott. Nem volt kedve többet vitázni vele.

A fiú az ajtó fel indult a táskájával és a füzeteivel. Egyszóval, indulni készült, amit be is jelentett a lánynak.
- Akkor most megyek. - intett is a lánynak, aki viszont felállt és utánalépett.
- Kikísérlek. - Irie bólintott. Együtt lépkedtek le a lépcsőn. Kotoko összébb húzta magán a köntöst, amit azóta se vett le. Kinyitotta az ajtót és miközben Irie a cipőjét vette, mélyen elgondolkozott.
Talán tényleg itt az ideje feladnia ezt az egészet, nem igaz? Lehet, hogy most Irie más volt vele, mint eddig, ám mégsincs annyi fejlődés, mint kellene. Bármennyit találkozhatnak, bármennyit beszélhetnek, semmi sem fog változni. Irie, épp, mikor kedvessé válna, ismét hozza a rideg stílusát, amivel megforgatja Kotokoban a kést.
- Holnap még jövök. Szia. - Irie a lányra nézett, miközben kilépett mellette az ajtón. Aztán inkább elfordult és útnak indult. Haza. Végre.
- Szia - Kotoko intett még egyet a fiúnak, majd becsukta az ajtót és nekidöntötte a homlokát. - Irie-kun... - suttogott, aztán inkább elindult vissza a szobájába.
Ott félrerakta a könyveket, füzeteket és lefeküdt, ahogy Irie kérte. Nem tudta, mit hoz a holnap, azt sem, mit kellene ezek után tennie. Annyit tudott, hogy el kell engednie Iriet. Csak azt nem tudta, ezt mégis hogyan tegye.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés