Kotoko & Irie Story
Eliffe 2014.05.09. 13:32
A nyomasztó, esős idő ellenére Kotoko mosolyogva sétált Kaoru mellett, sőt, elég közel is állt a fiúhoz, a karjába kapaszkodott. Kaoru mindig örült, ha Kotoko vele töltött egy kis időt, mert így építgetni tudta a kapcsolatukat. Minden vágya volt elnyerni Kotoko szerelmét, habár tisztában volt vele, hogy ez nem lesz egyszerű menet, hisz a lány "Irie-kun"ba volt szerelmes már hosszú évek óta. Ennek ellenére nem adta fel.
Egy esernyőt tartott maguk fölött, hogy az eső ne érje őket, aztán a lány felé pillantott egy kedves mosollyal, mikor az megszólalt.
- Köszönöm ezt a napot, Kao-chan - mosolygott Kotoko a fiúra. Őszintén örült ennek a napnak, hisz kicsit kizökkentette a hétköznapokból.
Egy ázott macska rohant el mellettük, így közelebb lépet Kaoruhoz, aki kicsit átkarolta a derekát. A macskát egy ázott kutya, ugatva követte, majd pillanatokkal később eltűntek a szemük elől. Kotoko egy ideig még a fiú karjaiban ácsorgott, majd mikor ez leesett neki, elhúzódott tőle és ismét csak a karját ölelte át. Kaoru nem kommentálta a helyzetet, ugyanis egészen más dolog járt a fejében. Elindultak ismét, közben a lány arcát fürkészte.
- Kotoko... van kedved feljönni hozzám? - nem akarta megrontani a lányt és semmi ilyesmi, csak szeretett volna vele még több időt együtt tölteni, valami sokkal melegebb helyen, mint itt kint, az esőben fagyoskodva.
A lány meglepődött és meg is torpant, a fiú felé fordulva. Kicsit rágcsálta a szavakat, azon agyalt, hogyan tudna kibújni a válaszadás elől úgy, hogy ne bántsa meg Kaorut. Ekkor vette észre Irie-kunt, a fiú mögött, az út túloldalán. Fellelkesülve kapta el Kaoru karját és húzni kezdte oda, ahol a kiszemelt fiú volt.
- Szia, Irie-kun! - kiáltott oda már messziről, a kezével kalimpálva, hogy köszönjön a fiúnak.
Irie egy ideje már szemlélte a párost és sok dolog kavargott benne. Nem értette, miért nem bírja őket együtt elnézegetni, hisz állítása szerint Kotoko iránt semmit nem érez. Akkor? A gondolataiból a lány hangja rázta fel, így ismét felpillantott. Megvárta, míg odaér a páros, csak aztán reagált.
- Hello - ennyi telt tőle, főleg elnézegetve Kaoru gyilkos tekintetét, ami azt sugallta, "nem kéne itt lenned, megzavartál minket".
- Hi - köszönt oda Kaoru kissé morogva, bár ebből Kotoko nem sokat érzékelt. A lánynak az is feltűnt, hogy Irie egy könyvesbolt előtt áll, így ezt meg is jegyezte.
- Könyvesbolt, hm? Pont, ahogy az Irie-kuntól elvárhatja az ember - mosolygott kedvesen, mire érkezett is egy válasz Iriétől.
- Semmi ilyesmi, csak beálltam ide az eső elől. Nem akarok elázni - von enyhén vállat a fiú, de folytatta - És te? - azaz Ő miért van itt? Kaoru nem igazán érdekelte, így a kérdés is csak a lányra irányult. Képes volt normálisan kommunikálni vele bántó, sértő megjegyzések nélkül. Ez fura volt mindenki számára. Kotoko nem kertelt, az igazat mondta el.
- Hát... Kaoruval töltöttük a napot. Most pedig... hazafelé tartunk - erre a mondatra viszont Kaoru kapta fel a fejét, a lány mellé lépett. Az esernyőt már lazán maga mellett tartotta, hisz eresz alatt álltak.
- Nem úgy volt, hogy feljössz hozzám? - még ha a lány nem is adott választ. Sőt, pont azért még ott volt a lehetősége annak, hogy Kotoko igent mond neki, ezért reménykedett benne.
Irie magával küzdött a szóváltást hallva, de fölöttébb kíváncsi volt a lány válaszára.
- N-nem, én haza szeretnék menni inkább... ha nem baj. - közölte zavartan a lány, majd Irie felé fordult. Igen, ő határozottan jobban lekötötte a figyelmét, mint a kék hajú, kedves, aranyos Kaoru. - Irie-kun...? Hazakísérhetünkt, mit szólsz? Van esernyőnk, így nem fogsz elázni sem.
Kaoru a szemét forgatta a háttérben. Egyrészt a válasz miatt, másrészt... miért kell ennyire körülzsongni Iriét, amikor egy tapló? Legszívesebben beszólt volna a fiúnak, meg valahol Kotokonak is, hogy térjen már észhez. De inkább nem tette, nem az ő stílusa a veszekedés.
- Az alatt az esernyő alatt maximum két ember fér el. - közölte Irie, de valahol örült a lánynak, a szíve legmélyén.
- Akkor majd Kaoru hazakísér... én meg itt maradok. - vetette fel az ötletet. Gondolta, vele nem szívesen maradna kettesben, ezért hárította Kaorura a feladatot, aki roppantul örült a helyzetnek.
- Részemről rendben. - szólalt meg ő is, mire Irie kicsit felháborodva válaszolt.
- Ki mondta, hogy haza akarok menni? - pillantott félre, majd egy sóhajjal vissza.
- Akkor elvisz oda, ahova szeretnéd. Na? Ne akadékoskodj, csak segíteni szeretnék... - húzta a száját a lány, de valahol sejtette, hogy nem lesz ebből semmi.
- De nekem nagyon jó volt itt. Nem kell elvini sehová. - erre már Kaoru sem bírta befogni a száját.
- Gondoltam, hogy nem kérsz a segítségünkből... - jegyezte meg, aztán Kotokora pillantott, aki feladta Irie-kun győzködését és leült a bolt előtti kőre. Kaoru érdekesen figyelte egy ideig, majd ismét megszólalt.
- Kotoko-chan...? Mi attól elmehetünk. Nem kell őrizni Mr. Jégszivet... meglesz egyedül is. Élete végéig. - pillantott egy gúnyos mosollyal Iriére, a lány pedig maga elé nézett.
- Tudom. De én akkor is itt szeretnék maradni. Amíg eláll az eső. - a szeme sarkából "Mr. Jégszívre" nézett - És... szerintem Irie-kun nem lesz egyedül élete végéig. Hisz nemsokára megházasodik, nem igaz? - ez igazán fájt neki, de nem tehetett ellene semmit. Ha meg is próbálta volna megakadályozni, azzal csak felbőszítette volna a fiút, minden bizonnyal. Így csak csendben elfogadta és látszólag Iriének is ez volt a legjobb.
- Így van - adta meg a választ a házasságról szóló kérdésre. Az viszont foglalkoztatta, miért akar vele maradni a lány, így rápillantott. - Miért nem mész...?
- Mert tudom, hogy milyen rossz egyedül. - nézett félre Kotoko, majd a földet kezdte figyelni.
- Pedig megvagyok egyedül is... idáig is megvoltam. - azaz innentől is meglesz, állítása szerint.
Koroko nem nézett fel, úgy válaszolt a fiúnak, aki továbbra is csak mellette ácsorgott. A másik oldalán pedig Kaoru ült egy ideje.
- Ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor elmegyek. Megmondtam, hogy távol tartom magam tőled... de ennek ellenére itt vagyok... tényleg elmegyek, ha ezt szeretnéd, Irie-kun - a cipője orrával egy kavicsot kezdett rugdosni maga előtt.
- Én... nem mondtam ilyet. Nem mondtam, hogy menj el. - Irie a földet bámulta, továbbra sem értette, mi ütött belé. Máskor más elküldte volna a lányt megbántotta volna minden aprósággal, de most valahogy nem jött a szájára egy sértő mondat sem.
- Akkor itt maradhatok? Nem zavarok, megígérem. Meg sem szólal, jó? - pillantott fel a fiúra egy halvány mosollyal, mire Irie biccentett egy aprót, jelezve, hogy jó, maradjon.
Kotoko csak pár percig tudta tartani az ígéretét, ugyanis megfogalmazódott benne valami, amit muszáj volt kimondania.
- Történt veled valami, Irie-kun? Olyan furcsa vagy mostanában... aggódom érted.
- Nem történt semmi, igazán nem kell aggódnod - talán csak annyi történt vele, hogy kezdte felfedezni az érzéseit, csak épp nem akarta bevallani azokat.
- É-értem... és nem ülsz le? Kényelmetlen lehet ácsorogni ott. - Irie pár pillanatig merengett, majd lepillantott a lányra.
- Hideg van és semmi kedvem betegnek lenni. Te is az leszel, ha továbbra is ott ücsörögsz. - Kaoru nem érdekelte, pedig ő is ott ült. A lány megpróbálta értelmezni a fiú szavait, aztán "rájött". Elmosolyodott.
- Már értem! Attól félsz, hogy ha beteg leszek, megint neked kell elhoznod nekem a leckét, igaz? Pedig emiatt nem kell aggódnod... nem foglak nyaggatni, már van, aki segít nekem - egy fél pillanat erejéig Kaorura nézett, aki visszamosolygott rá, majd ismét Irie-kunt szemlélte.
- Eh? Nem mondtam ilyet... - rázta meg egy kicsit Irie a fejét, majd a földre nézett. A következő, amire felfigyelt, az egy meleg kéz volt a homlokán. Kissé meglepve pillantott a lányra.
- Te meg... mit csinálsz? Jól vagyok! - tolta el finoman a lány kezét.
- Csak azt akarom megtudni, lázad van-e! Általában az emberek akkor beszélnek össze-vissza, ha láz gyötri őket... azaz, ha nem teljesen önmaguk - visszahúzta a kezét, de nem bírta megállni, megsimogatta a fiú arcát.
Kaoru reflexből állt fel és lépett közelebb hozzájuk, ám egy szónál többet nem tudott kinyögni:
- Kotoko... - arról volt szó, hogy a lány feladja, akkor ez most mi? Belőle is idiótát csinál azzal, hogy a "randijukun" más pasival foglalkozik. Bár ezt az egész találkozót csak Kaoru kezelte randiként. Kotoko csak barátként tekintett a fiúra mindig.
Irie, hogy nyomatékosítsa a szavait, még egyszer kimondta:
- Nincs semmi bajom...
Kotoko egy sóhajjal ellépett tőle, ki az esőbe, onnan nézett vissza rá.
- Ha nincs semmi bajod, akkor hol maradnak a bántó, sértő megjegyzések? Mintha ki lennél cserélve... máskor már rég elküldtél volna, de most nem... még itt vagyok és egy rossz szavad sem volt hozzám - fakadt ki egy kicsit. Nem arról volt szó, hogy zavarta volna a fiú viselkedése, csupán nem értette. Megszokta a rideg Irie-kunt, aki most hirtelenjében eltűnt, köddé vált. A fiú nem is tudott reagálni a szavakra, csak tudomásul vette, hogy furának tartja a lány. Bár nem csodálta.
- Ha valakivel beszélgetni szeretnél, akkor tudod, hogy engem hol találsz - tette még hozzá, majd sarkon fordult és elindult haza. Nem akart több időt pazarolni erre az egészre, amit nem is értett igazán.
Kaoru pedig Irie felé fordult, mondhatni, kissé idegesen.
- Rajtad tényleg nem lehet kiigazodni, ugye tudsz róla? Gondolkozz már egy kicsit! Egyszer ilyen vagy, máskor olyan... térj észhez és döntsd el, ki is vagy valójában - azaz melyik "énje". Irie erre sem reagált, csak a fiú után nézett, aki pedig Kotoko után futott, hogy beérje őt.
- Kotoko-chan! Várj! - amint beérte, kinyitotta az esernyőt és maguk fölé tartotta.
- Ne szaladj már annyira... elázol. - azzal pedig átkarolta a lány derekát, aki egy cseppet sem tiltakozott ellene. Még mentek pár lépést, mire Kotoko hátrapillantott volna a válla felett. Tekintete találkozott Irie-kunéval, mielőtt látótávolságon kívülre értek volna.
|