Gyűlölte, amiért majdnem meghalt miatta a barátnője. Azt is gyűlölte, amiért olyan magabiztosan állt fölötte és nem tudott ellene védekezni. Meg volt kötve a keze. Leonard percekkel ezelőtt szerzett egy kötelet és azzal hatástalanította Yamakasit. Nem bírt mozdulni. Nem tudott felállni, nem tudott odébb menni... semmit nem tudott a férfi ellen tenni.

Percek alatt történt minden, ami nem nagy idő. Yama magatehetetlenül feküdt a vértől vöröslő hóban... az ő vére volt mindenütt. A szeme lassan lecsukódott, ő maga reszketett... aztán csak várt. Talán a megváltásra, a halálra, Leonard könyörületére. De végül nem történt semmi. A férfi, aki bár szerzett sérüléseket, egyszerűen elsétált abban a tudatban, hogy a fiú még él.

 

Yama jó pár perccel később arra eszmélt fel, hogy valami meleg éri az arcát. A kutyája volt az, Sakura. Pontosabban az állat meleg nyelve. Elkezdte nyalogatni az arcát, hogy felébredjen.

- Saku...ra...? - A kutya nem tétlenkedett, ugatott, csaholt, hogy Yume is felfedezze őket. A fiúnak számtalan sérülése volt és már nem igazán volt önmagánál. Azt viszont érzékelte, hogy Yume - aki a barátnője és egyben jegyese is volt, sírva veszi őt a karjai közé.

- Y... Yume... - A fiú apró mosollyal nézett fel a lányra, aki zokogott. A lány nem akarta így látni a jövendőbelijét soha. Hosszú pillanatokig nem is tudott mondani semmit, Yama pedig nem akart megszólalni.

- Yama... hogy történt ez? Ki tette? - A lány tulajdonképp nem várt választ, mert amint valamennyire feldolgozta a látottakat, már nyúlt is a telefonjáért és hívta a fiú édesapját, Michaelt.

- N-nem fontos... - Az, hogy ki tette, nem fontos. Yama pontosan tudta, hogy ő provokált ki mindent... bár ettől függetlenül gyűlölte Leonardot. Azért, amit tett és azért is, amiért az apja vele sokkal többet törődött, mint vele. A férfival volt, amikor mellette kellett volna lennie. Azokat az éveket pedig semmi sem hozhatja vissza.

Yume váltott egy telefonhívást Michaellel, sírás közepette, majd visszatért a szerelméhez. Próbálta úgy ölelni, hogy ne fájjon neki. Percekig fagyoskodtak, a hó is esni kezdett. Szinte elkezdte betemetni őket a nagy fehérség.

 

Tíz perc után parkolt le egy kocsi, fék csikorgatva a sikátor elején. Michael idegesen vágta ki az ajtót és nézett körbe, de hamar felfedezte a hóban kuporgó párost. Futva indult feléjük, már messziről odaszólva nekik.

- Yama...! Még magánál van?! - Yume, amint felfedezte a férfit, már rá is pillantott és rázta a fejét. A szemei ismét tele voltak könnyekkel, nem bírta visszafogni magát. 

Michael pedig végigmérte a fiát. Nem gondolta soha, hogy ilyen helyzetben fogja újra látni... ki tette és miért? Yamának voltak ellenségei valaha? Ilyenek jártak a fejében, de a pillanat töredéke alatt minden gondolatot elhessegetett a fejéből, kiürítette a gondolatait. A karjaiba fogta a fiát, megszabadítva Yumét a súlytól, majd indult is a kocsihoz. Közben magyarázta a lánynak, hogy jöjjön, beviszik a kórházba a fiút és hogy minden rendben lesz. Pár perc múlva már mindannyian a kocsiban ültek - Yama feküdt a hátsó ülésen, és száguldottak a kórház felé.

Michael kivételesen nem foglalkozott annyira a forgalommal és másokkal, bár balesetet azért nem akart. Útközben felhívta a barátnőjét, Joyt, hogy amint tud, jöjjön a kórházba.

A férfi pedig lassan rájött, hogy ki lehetett a fia támadója. A városban egyetlen egy emberről tudta, hogy képes ilyesmire... illetve még egyre, de a sorozat gyilkos csak lányokat ölt, így mínusz egy fő. Maradt Leonard Garcia, akit bár fogadott fiaként szeretett, abban a pillanatban csak gyűlöletet érzett iránta. Így amint leadta Yamakasit a kórházban és gondos kezekre bízta, elindult, hogy pontot tegyen az ügy végére.

 

Ismerte a régi történeteket is Yamáéktól. Azt az esetet, amikor Leonard lőtt rá Yuméra, és azt is, amikor Yama lőtt rá Loriera. Úgy érezte, mintkét fia túl messzire ment... azaz, Leonard most messzebbre, mint valaha. Ha Yama meghal miatta, abban biztos, hogy nem lesz köszönet! Az érzései Leo iránt percről-percre változtak, úgymond elsötétültek. Pedig annyi szép közös emlékük volt! 16 éves volt Leo, amikor megismerte és befogadta. Törődni szeretett volna vele, ahogyan a saját fiaival nem tudott, hisz gyáván ott hagyta őket, még fiatalon. Igen, talán ez volt az, amiért magához vette a kölyköt. És ez a hála érte? Az, hogy a vérszerinti fiát majdnem megöli?

 

*******************

 

(Michael E/1)

 

Próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, hogy Lorie ne sejtjse meg, valami bajom van.

- Leonard még nem ért haza, bár ilyenkor már itthon szokott lenni. Valami baj van? - Magyarázta nekem, a lehető legkedvesebben, halvány mosollyal az arcán. A kérdésre reflexből megráztam a fejem.

- Baj? Dehogy. Egyszerűen eljöttem, hogy meglátogassam a fogadott fiam. Nincs ebben semmi, nem igaz? - Vigyorodtam el egy pillanatra. Az ő tekintetében nyugtalanságot véltem felfedezni, de végül is rám hagyta.

- Persze, nincs ebben semmi. Hozom a kávét. - A konyhapult felé fordult, hogy megcsinálja kettőnk számára azt a kávét, bár egyáltalán nem volt szükségem rá. Én az asztalnál ültem, kezem idegesen dobolt az asztalon, a lábam pedig fel-le járt. Képtelen voltam kiverni a fejemből Yamát, ahogy a hóban fekszik és körülötte minden tiszta vér.

A kávés csésze koppantása az asztalon - ez rántott vissza a gondolataimból. Tekintetem némileg zaklatott volt, Lorie összehúzott szemekkel nézett rám.

- Michael...? - Azonban reagálni már nem volt időm. A bejárati ajtó kinyitódott és megcsapta a fülemet Leonard hangja.

- Megjöttem! - Bár közel sem volt olyan magabiztos, mint szokott. Talán láthatta odakint a kocsimat, már én magam sem tudom. Rögtön felálltam, elkaptam Lorie karját és magamhoz húztam, bár egyelőre nem erőszakosan.

- Lorie? Merre vagy? - A lány alig mert megszólalni. Érezte, hogy valami baj fog történni, de végül csak életjelet adott magáról.

- A konyhában, Leo...! - A férfi nem sokkal később be is toppant az ajtón és szembetalálta magát velem. Egy pillanatra megrezzent az arca, de aztán félmosolyra húzódtak az ajkai.

- Apa...? Hát te, mit keresel itt? - Kicsit felidegesített, hogy most jön ezzel a jópofizással... más esetben sosem szólít apának. Sokszor azt is éreztem emiatt, hogy ő nem is tekint rám családtagként, ahogyan én ő rá. Bár ez a jelenlegi helyzetünkben teljesen mindegy volt.

- Gondoltam, meglátogatlak titeket. Valami probléma van ezzel? Mondd csak... nincs valami mondanivalód a számomra, Leonard? - Hangom vészjóslón csengett és ezt már Lorie is belátta. Próbált elhúzódni tőlem, mire én erőszakosabban fogtam meg a karját. - Itt maradsz. - Ebben a pillanatban Leo is megmozdult, így odapillantottam. - Te meg ott!

- Hé, nyugodj meg! Mi történt? - Emelte fel védekezőn a kezeit Leo.

- Mintha nem tudnád. Nem találkoztál véletlenül Yamával a mai nap folyamán és hagytad ott vérbe fagyva az egyik sikátorban?! - A hangomat is megemeltem, Leo hátrált egy lépést. Igen, minden úgy volt, ahogyan az imént mondtam, így nem tudott mivel védekezni.

- Nézd, én... - Kezdett bele, de előrántottam a fegyverem és egy kattanással kibiztosítottam, majd Lorie mellkasának nyomtam.

- Igen? Te...? Mi a mentséged, hm?! Ha miattad meghal, én...! - A kezem remegett, mégis... úgy éreztem, ennyire magabiztos még sosem voltam.

- Nem akartam ártani neki! Ő provokált... minden az ő hibája. - Azért ez súlyos.

- Mégis hogy van képed...?! - Leo eközben azon kattogott, hogyan mentse meg a szerelmét az őrült fogadott apja karmai közül.

- Engedd el, jó? Ő nem ártott neked, sem neki. Velem van bajod, nem? - Egy pillanatra elgondolkoztam, Loriera néztem, aztán vissza a férfira.

- És ha elengedem, elmegy az egyik emberedért és... nem. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. - Vigyorodtam el, majd készültem meghúzni a ravaszt. Ebben a pillanatban Lorie gyomron vágott (kihagyott kissé a figyelmem), így kiszakadt a karjaimból. Nem sokon múlt, hogy a fegyvert is elejtsem, de végül Lorie után lőttem vele. A karját találtam el, mire ő felsikított.

Leonard pedig a karjaiba zárta a lányt és próbálta megnyugtatni. Én zihálva pillantottam a párosra, miközben a fegyveremet is rájuk szegeztem.

- És most? Mit fogtok tenni?