Tükörkép

Eliffe  2011.06.28. 14:53

A tükör előtt állt és önmagát szemlélte. Kissé nyúzottnak tűnt. A haja, ami egyékbént sem állt olyan rendezetten, most még furábban nézett ki. De igazából nem ez foglalkoztatta. Hanem egy... hang. Ami nem tudta, honnan jön. Aztán egy ötlete támadt: mintha a tükörképével beszélgetne.

- Nem gondolod, hogy elítéled?
- Kit? - kérdezett rögtön vissza, majd megrázta a fejét. Ő sose ítélt el senkit. Vagy... mégis? Végül is, ha jobban belegondol... a bátyját is elítélte, aztán a vak lányt is. Talán mégsem mond hülyeséget ez a fazon - gondolta.
- Az édesapádat. A vérszerintit. - a tükörkép arca rezzenéstelen volt, míg Yamakasié nem annyira. Félre is nézett.
- Nem. Nincs mentség arra, amit tett - pillantott vissza a önmagára.
- Belegondoltál már a helyébe? Szeret téged. Miért nem hiszed el neki? - Yama erőteljesen megrázta a fejét és a kezében szorongatott fogmosó pohárból egyenesen a tükörképre borította a vizet.
- Baromság! Ha szeretne, akkor nem hagyott volna el minket! - aztán levágta a poharat és kiviharzott a fürdőszobából.

 

A cukrászdában végig a reggelen merengett. Vajon mi volt ez? Talán bekattant és ez az egész nem is történt meg? Vagy egyáltalán... mi volt ez? Valami belső hang? De... honnan jött ez? Még mosogatás közben is meg-megtorpant. Yume is észrevette, de valamiért úgy érezte, jobb, ha békénhagyja a srácot.
A munkaidő hamar eltelt, tekintve, hogy kevés vendég volt és nem is nagyon figyelt semmire. Hamar hazaért. Mire észbekapott, ismét a fürdőszobában állt, pizsamában, a zuhanyzással is végezve.

 

Ismét a fogmosás következett, mint reggel. Kíváncsian fürkészte ismét a tükörképét és elgondolkozott.
~Vajon most is elkezdesz hozzám beszélni?~
Aztán inkább legyintett.
- Baromság... - egy sóhajjal vizet engedett a pohárba, nyomott egy kis fogkrémet a fogkefére és nekilátott a fogmosásnak. A harmadik öblítésnél viszont ismét meghallotta a titokzatos tükörkép hangját.
- Na? Elgondolkoztál azon, amit mondtam?
- Megint te?! Nem unod még? - morrant fel Yama, majd megtörölte a száját a törölközővel.
- Hé... én mindig veled vagyok. De ne térj el a tárgytól. Szóval?
- Mit szóval? - szusszant egyet, majd megtámaszkodott a mosdókagyló két oldalán.
- Mit akarsz most tenni?
- Apámmal?
- Igen.
- Semmit. - és félrenézett.
- De valamit csak tenned kell.
- De nem teszek. - a tükörkép kezdte feladni a dolgot. Megcsóválta a fejét, aztán kicsit, mintha távolodott volna. Yama felnézett rá. - Hova mész?
- El. Nincs rám szükséged. Vagy igen?
- Hát... egyelőre azt se tudom, ki vagy. - összeráncolta a homlokát, majd felegyenesedett. A tükörkép pedig megállt, nem távolodott tovább.
- Még mindig nem jöttél rá? Én Te vagyok. - Yama kíváncsian oldalra billentette a fejét. - Egyek vagyunk. Én azokat a gondolatokat, emlékeket őrzöm, amiket te mélyen elrejtesz magadban. - A srác kissé meglepődött. A poharát fürkészte, mígnem ismét a tükörképre meredt.
- De... mégis miért jöttél pont most elő? Eddig soha sem láttalak... és nem is hallottalak... - Yama még mindig nem értette. Miért van itt ez a...? Minek nevezze? A gondolatainak másik fele? Vagy... ismét megrázta a fejét.
- Mert el vagy bizonytalanodva. Nem tudod, hogyan cselekedj. Nem tudod, mi a helyes és mi a rossz. Nem tudod, az apád megérdemli-e, hogy szeresd. Vagy hogy egyáltalán szóbaállj vele. A szíved mélyén te is tudod, hogy meg kell bocsátanod neki. De egyelőre nehéz. Viszont az első lépést az apád már megtette. Most te jössz. - azzal a tükörkép hátatfordított és ismét elindult. Úgy tűnt, nem akar már megállni. Yama egy ideig nézte, aztán szó szerint utánanyúlt. Belenyúlt a tükörbe, amitől meg is torpant... de már nem volt se ereje, se ideje visszafordulni. Belecsöppent a tükörképének a világába. A földön találta magát.
- Basszus... khm... - pislogott körbe kíváncsian. Rengeteg emlékkép jelent meg körülötte. Róla, az édesanyjáról és a bátyjáról is. Yamában kavarogni kezdtek az érzelmek. Olyan volt ez, mintha ki akarták volna tépní a szívét. Felszakítani a sebeket. Megjelent az első, igazi szerelme is a képben. A szőke leányzó. Yama szemei könnybe lábadtak.
- Miért... miért vagyok itt? - még mindig a földön volt. Odalépett mellé a tükörkép és a vállára tette a kezét. Ez volt az első, hogy a két külön világban élő Yama érintkezett.
- Te jöttél utánam... én nem mondtam, hogy ezt látnod kell - és valóban. Yama akart a tükörkép után menni, nem igaz? A srác elhúzta a száját, viszont megszólalni nem bírt. - Állj már fel. - Yama engedelmeskedett, majd a tükörképe után ballagott, aki szintén a csendet választotta társául.
- Elárulod, mi ez?
- Ezek az emlékek, amik benned élnek. Ezeket soha sem tudod kitépni magadból... Soha. - ismételte meg, hogy nyomatékosítsa a szavait. Yama kissé össze is rezzent.
- Értem... szóval ez volna az én szívem rejtett kis zuga? - a tükörkép elmosolyodott.
- Kezded kapizsgálni - tovább haladtak. Yama egy idő után nem bírta ki szó nélkül. Annyi, de annyi emlék zúdult most hirtelen rá, hogy szíve szerint (és ezt a tükörkép pontosan tudta) elbújt volna egy sarokba sírni. Vagy mint egy kisfiú, odabújt volna a bátyjához és órákig nem engedte volna el. Vagy... amit már soha, de soha nem tehet meg: odament volna az édesanyjához és megölelte volna. Ettől a gondolattól a srác szemei ismét megteltek könnyel.
- Mi a baj? - kérdezte a tükörkép.
- Pontosan tudod te azt... minek kínzol? - Yama megtörölte a szemeit, de nem nézett a tükörképre. Aki végül is már nem volt tükörkép, de így könnyebb volt jellemeznie.
- Nem kínozlak. Hazavigyelek? - a tükörkép megállt és Yamára meredt. Úgy néztek ki, mint két iker, egymás mellett. És valahol azok is voltak. A két szempár egymásba fúródott, mígnem Yama bólintott.
- Kérlek... - a másik pedig tette a dolgát. Megfogta Yama karját, majd egy csettintéssel ismét a fürdőszobában termett. A tükörkép pedig ismét a tükörben volt. Yama pedig a való életben. Egymást nézték. Egyikük sem tudott már szólni, így csendben mindketten az útjukra indultak.

 

Yamakasi elalvásnál még sokat merengett a tükörképe szavain. Na meg az édesapján. Talán tényleg adnia kéne egy esélyt. Ha arra gondol, hogy ő sem volt valami jófiú az elmúlt években. Kishíján megölte a bátyját, drogozott, majdnem megölte a szőke, vak lányt is... voltak dolgai.
~Jó... egy esély. Egy esélybe senki se hal bele. Én több esélyt is kaptam az élettől. Ugye te is így gondolod?~
Utolsó kérdését a tükörképnek intézte, aki ugyan nem volt látható, de Yama szívében mintha megmozdult volna valami. Valami, amit nagyon ritkán, nagyon különleges helyzetekben érzett. A srác meglepettségében a szívéhez is kapott. Aztán szép lassan elmosolyodott. Nem tudta, miért. Talán a szíve súgta ezt. Mosolyogva aludt el aznap éjjel. Félálomban pedig ezt suttogta:
- Esélyt adni? Igen...

Hozzászólások megjelenítése