Syria - Amikor két hangból egy lesz

Syria  2011.09.10. 10:36

Még a Nap sem kelt fel. Hajnali 3 óra 18 percet mutatott az öreg, békás órám, de én már teljesen útra kész voltam. Épp a hátizsákomba gyömöszöltem be egy vastagabb felsőt, rá pedig 4-5 üveg hideg innivalót, és némi szendvicset. Barna hajamat magas lófarokba fogtam, zavaró tincseimet és babahajaimat csattal tűztem el. Szemeim zölden vibráltak a meleg félhomályban, ahogy szorosabbra húztam a homokszínű rövidnadrágom övét, és lejjebb tűrtem ujjatlan, minta nélküli fehér trikómat. Megkérdeztem a tükröt, mit gondol rólam, és mikor én is, és az égetett üveg is úgy gondolta, szalonképes vagyok, a hátamra vettem az előbb összepakolt táskát, és macskaléptekben elhagytam a szobámat. Írtam egy üzenetet a szüleimnek és a testvéreimnek, miszerint ne aggódjanak, holnap ilyenkorra biztosan hazaérek (az időpontot is odaírtam nekik). Bekaptam egy croissant-t, és azzal együtt léptem ki a levegőre. Az ég is még csak ébredezett, a madarak még álmosan keringtek a fejem fölött, és a szél is csak meg-megfújdogálta a lombokat. Kivettem a számból a süteményt úgy, hogy közben haraptam egy jó nagyot. Elrágtam, aztán lenyeltem. Mélyet szippantottam a hideg, és száraz levegőből, aztán ismét a fogaim közé csippentettem a croissant-t, és a ház oldalához támasztott biciklimhez sétáltam. Kicsit leporolgattam (rég nem ültem már rajta), megtisztogattam, és csak azután ültem fel rá. Próbálgattam a fogást, az ülést rajta, de úgy gondoltam, minden kényelmes. Benyomtam a reggelimet, aztán beletapostam a pedálba, a kerekek pedig a durva, kavicsos úton zörögve lendítettek át a telekkapunkon. Azért volt nálam térkép, de egyelőre nem volt szükségem rá. Még nagyon hosszú út állt előttem, hiszen úgy beszéltem meg Michelle-el, hogy Franciaországban találkozunk. Michelle egyébként vérbeli, latin-amerikai csaj. Sokan irigylik a szépségéért. Úgy tudom, Miami-ban él pillanatnyilag, így aztán rá is egy jó nagy repülőút vár. Angliában száll majd le, és onnan hajóval átutazik majd Franciaországba. Rám az Alpok várt, Ausztrián és Svájcon keresztül, hogy aztán megérkezzek a célországba.
---------------------------------
Az Alpokban gyönyörű idő volt. Nagyon tetszett nekem a legelők végeláthatatlan tengere, a magányos, elszórt házak, legelő haszonállatok népes csoportja. Bár, meg kell valljam, itt jóval hidegebb volt, mint az Alföldön. A szilárd és büszke hegycsúcsok fel-felszakították a nagyobb felhőket. Rengeteg felhő volt. Földrajz tanulmányaim ismeretében tudtam, hogy a felhő jobbrészt a hegyek magaslatán teszi le a csapadékot. Így volt ez egy másfél órával később is, amikor rám szakadt az ég.

 

Örökké nem eshet.
---------------------------------
Az Alpokban borzasztó idő volt. A sűrű, szürke fellegek úgy küldték alá a hordalékesőt, mintha dézsából öntöttél volna. A táj is egészen elszürkült, leszámítva a legelők örök zöldességét. És én csak tekertem. A kapucnimat már régen a fejemre húztam, és az emelkedőn felfelé haladva egyre nagyobbat és súlyosabbat kellett a pedálba lépnem, hogy teljesítményt érjek el. A végén már fel is kellett állnom a nyeregből. A furcsa, vörösesnarancs pulóverem madzagjai ritmusosan lengtek minden mozdulatom után. A leheletem is egyre nagyobb felhővé nőtte ki magát. Csak egy-egy autó világított meg olykor.

 

De igen.
---------------------------------
Nekem tényleg csak az út vége számít. Hogy közben mi történik, min kell keresztülmennem, vagyis a kanyarok, ösvények, mellékutak, buktatók vajmi kevéssé rendítenek meg. Hiszen minden útnak vannak buktatói, a kérdés csupán az, milyen gyorsan tudunk felállni, ha elbuktunk menet közben.
---------------------------------
Mire kiértem a kikötőbe, újra száraz voltam. A hajam is megszáradt, az esővíztől begöndörödött. Szerettem ezt a tulajdonságát. Különlegesnek éreztem.
Be kell vallanom, nagyon féltem ettől a találkozótól. Mi lesz, ha nem ismerem meg? Vagy nem olyan lesz, amilyennek elképzeltem? Talán össze is veszünk.
Ott van.
Látom.
Most száll le a dokkról.
Már a hídon van.
Megáll.
Körbenéz.
Gyerünk, mi lesz már! Menj oda! Egészen véletlenül egy mögöttem elhaladó ember beleszaladt a táskámba, akaratlanul is előrelökve. Botlottam, de nem estem. Innen már nem állok meg. Nem. Nem!  Mögé léptem, és finoman megkocogtattam Michelle vállát. A brazil lány nagyot pördült - akkorát, hogy először a hajával, aztán a csomagjával legyintett arcon. Nem fájt, igazán, de azért meglepettségemben nyögtem egy aprót.
- Jesszus, ne haragudj! - a hangja barátságosan csengett, láthatóan jobban megijedt, mint én.
- Ugyan, ne szabadkozz, én nem figyeltem. - legyintettem kedves mosollyal.
Adtam neki a kezem.
- A nevem Sy...
Michelle ügyet sem vetett a kezemre, vagy a bemutatkozásomra; inkább elnyúlt a fejem két oldalán hosszú és vékony karjaival, és szó szerint a mellére ölelt. Ezzel az opcióval nem számoltam, nem csoda hát, ha meglepődtem. Furcsa és meleg érzés kerített a hatalmába.

 

Kár, hogy nem tartott tovább egy pillanatnál.

 

Hogy miért?

 

- Meg...megfulladok! - sipítottam elfúló hangon a két igen tekintélyes méretű F kosár között. 
- Egyelek meg! - hallottam, ahogy csilingelt a hangja.
Elengedett, így volt alkalmam jobban megnézni, kivel volt dolgom. Piros edzőcipőt viselt, feltűrt szárú, terepszínű nadrágot, és egy felete, borda- és vállmutogatós fekete top-ot. A haja ki volt bontva - gondolom, brazil származásúként az európai meleg elenyésző.
Felutaztunk a fővárosba. Egész úton át döntöttem magamba a hideg ásványvizet, palackot a palack után. Közép-Európai létemre a francia meleg engem megbotránkoztatott. Michelle? Michelle nagyon jól bírta. Néha azon kaptam már magam, hogy biztos nem tart normálisnak, amiért ennyit iszok, hogy lehűtsem magam.
Nemsokára megállt a buszunk, és mi leszálltunk.
- Szóval ez az a flancos Páris. Nem értem, mit esznek rajta az emberek annyira, még csak nem is nagy durranás!
- Az igazából Párizs - tettem hozzá félénken. Nem akartam, hogy megsértődjön. - Induljunk el, mert nem végzünk időben!
Magam után húztam. Nagy ez a város ahhoz, hogy egy nap alatt végigjárjuk, akkor is, ha csak a délelőtti órákban járunk még. Én magam utáltam ezt az országot. Csak azért mentem bele ebbe az egynapos kirándulásba, mert Michelle nem tudta volna másképpen megoldani. Végighúztam a lányt a Champes Elysées-n, aminek a végén várt a Diadalív. Jártunk a Louvre-ben is. Itt kissé zavarba jöttem, mert Michelle nem úgy értékelte az ezer éves festményeket és szobrokat, ahogy azt turistaként kellett volna. Ez még önmagában nem lett volna baj, de ezt ki is nyilvánította az idegenvezetőnek. Elvittem a Notre Dame-hoz is, ahol viszont nem volt hajlandó felmászni a tornyokba. Mondjuk, nem bántam. Egy ilyen hosszú bicikliút után nem baj, ha pihenhettem.
Akármerre mentünk, megbámultak minket. A kreol bőrű, fekete hajú lányt, aki mutogatja a hasát és a vállait, de arra ad, hogy napszemüvege legyen, és a csapzott, szétzilált barna hajú Közép-Európai én, akiről szakadt a víz. Megváltásunkra találtam egy szökőkutat, ahol ugyan nem volt szabad fürdeni, de mindenki ott hűsölt, így aztán mi miért ne. Michelle gondoskodott róla, hogy kellően lehűthessem magam, én meg arról, hogy Michelle se ússza meg szárazon.
Rengeteg fotó készült. Alig vártam, hogy hazaérve mind újranézhessem őket.
Naplemente után már csak egy helyre mentünk el: az Eiffel-toronyhoz, amit csakazértis megmászattam a brazil lánnyal. Hadd ne mondjam, Párizs sötétedés után fantasztikusan mutat! Teljesen elbűvölt a látlép. Felültem a korlátra, és csak kifelé bámultam.
- Hé... - szólalt meg Michelle.
- Hmm?
- Élvezted a mai napot?
Hátrapislogtam rá, aztán vidáman, élénken elvigyorodtam. Sötét volt, arcomat csak a forró utcalámpák, és a nyugtalan autók fényszóróinnak kevert fénye világította meg.
- Nagyon!
- Még akkor is, ha nekem a "merci" az merci?
Nagyot nevettem.
- Igen, még akkor is.
Kifelé lógattam a lábaimat, Michelle pedig mögöttem, a torony oldalának dőlve bámulta a várost.
- Milyen szép...
- Igen, valóban. Miért nem ezzel kezdted, ez sokkal jobban tetszik, mint a luvri!
- Az Louvre... - tettem hozzá félhangosan, de ezen már csak mosolyogtam.
Bevettem a lábaimat, aztán leszálltam a korlátról, és a lány elé tipegtem.
- Amint lehet, eljuttatom neked a fotókat, jó?
Michelle csendesen biccentett, aztán fogta magát, és átölelt. Meglepődtem. Ez búcsúölelés. Tényleg! Haza kell menni. Neki is, nekem is. Mindkettőnket egy másik világ vár. Az övét a sajátja, engem pedig az enyém.
- Azért...jó volt - bukott ki a számon.
- Igen, az volt. Akarok még rólad hallani.
- Fogsz. - jelentettem ki határozottan.
Lementünk a torony aljába, ahol elköszöntem tőle. Ő ment a buszáért, nekem ott volt a biciklim.
Sokáig integettünk még egymásnak, de aztán mindketten elváltunk, és haladtunk egy új cél felé.
Tényleg nem vagyunk egyformák. De nagyon örültem, hogy mégis, akárcsak egyetlen napra két világ egybeolvadhatott.