Értékelés:

Első forduló: Szintén "Ő" betűk hiánya.
Közös megegyezés alapján: minusz egy jegy az "ő" betűk miatt, tehát:
     jó (4)

Elért "pontszám": 5/4

Második forduló:

Eliffe: Hm. A kis emlékek bennem is sok dolgot felidéztek, nekem is volt pár balesetem, bár inkább csak kicsi, gyerekkoromban :D meg egyszer 5. osztályban, amikor nekem jött egy csaj. Na mindegy. A történeted jó volt, tanulságos is, azt hiszem. A címet először nem értettem, de a történet erre is választ adott. Az Őrangyalaid (ha tényleg léteznek), akkor nagyon szerethetnek téged :) Az idézet a végén szintén jó, figyelemfelkeltő és elgondolkodtató. 5-ös.

Yui: Érdekes. :D A kis visszaemlékezések az elején számomra érdekessé tették. És amit még hozzáfűznék: azt hiszem te is olyan szerencsés vagy mint mi. xD Mindent összevetve szeirintem tök jó volt, és az idézet a végén pedig ötletes megoldás. (y) - 5 -

Összesen: 10/10

Harmadik forduló:

Yui: A tagoltságért nálam plusz pont. A történetről annyit hogy furcsa volt számomra hogy nem nagyon ismerted, ennek ellenére mégis érthető. Igaz szomorú is. - 5 -

Eliffe: Kicsit szomorú volt a történet. Egy apa, akit sosem ismertél és mégis példakép. Szép és megható is egyben.
A tagolásért is ötös. - 5 -

Összesen: 10/10

Negyedik forduló:

Eliffe: Ejnye, Jess. Te már másodjára csalsz könnyeket a szemembe. Nagyon jól összehoztad ezt is. Érzelmek kifejezése is 5ös, Róbert Gida megszemélyesítése is. A vége meg... huh =) Ott könnyeztem meg. Nagyon ötletes volt.
5/5

Yui: A naplós megoldás nekem tetszett, és egyedivé is tette. A vége pedig ötletes volt. Aranyos volt maga a történet is, nem tudok belekötni. :D
5/5

Összesen: 10/10

Beadott munkák:

Harmadik forduló:
Példakép

A szívem királya

Sok embernek van példaképe, egy híres színész, modell vagy énekes, a történetem megírásáig sosem gondolkodtam el azon, hogy kire szeretnék hasonlítani, inkább foglalkoztattak azok a gondolatok, hogy milyen emberré nem akarok válni. Nem szerettem volna egy kitalált emberről írni, hanem valaki olyanról, akit ismerek, így elkezdtem kutatni a gondolataimban és az emlékeimben, hogy ki is lenne az, aki megérdemelné azt, hogy egy novella erejéig a bálványommá tegyem. Sok időbe tellett mire megleltem a megfelelő embert. Valójában a választott emberemet sem ismerem annyira, - ami elég szomorú - de annál több történetet hallottam róla.

Nem szeretném tovább húzni a szót, úgy gondolom itt az ideje, hogy megtudjátok az ember, akit én példaképemnek tekintek az nem más, mint az apukám. Gondolom a bevezetés kapcsán érdekesnek találhatjátok, hogy miért nem ismerem őt, az igazság az, hogy négy éves koromban elvesztettem őt.
És hogy miért is ő az, akiről írok? Nos, ő egy olyan ember, - még a mai napig is számomra - akire felnézek, tudom, már nincs itt, de mégis, itt belül, a szívemben él még. Nem sok minden maradt meg az emlékeimben róla, de tudjátok, úgy érzem, hogyha össze kéne hasonlítanom azt, hogy mit éreznék, amikor elveszíteném a pénzemet és mit éreznék, ha nem lennének emlékeim apáról, akkor azt kéne mondanom, hogy akkor lennék ténylegesen szegény, ha nem lennének ezek az apró múlt béli jelenetek.

Régebben, még valamikor az általános iskolai éveimben volt, hogy idősödő hölgyek odajöttek hozzám, és megkérdeztek: - Te a lánya vagy?
Nem tettem mást, csak egyetértően bólintottam egyet, hisz igen én voltam az. Olyankor úgy éreztem, mintha megforgattak volna egy tőrt a szívemben.
Még a mai napig szeretek átmenni mamához és hallgatni, hogy mi mindent csinált apa és a testvérei, sok történetet hallottam már, volt, hogy egy nap ugyanazt többször is. Olyan dolgokat vitt véghez, amit néha nem is tudok elhinni, bár sokszor az iskola mellé járt, de ennek ellenére mégis elég intelligens volt, és értette a munkáját. Ahogy a bemutatkozómban is írtam, egy falun élek, így sokáig őstermelők voltunk, és ezzel jár az is, hogy kockázatot kell vállalni a terményért. Emlékszem párszor, hogy mentünk ki apáékkal a dinnyeföldre, és volt, hogy kint aludtunk, hisz a munka az munka, és ezzel az is járt, hogy piacokra kellett menni, így jogosítvány is egy fontos eszköz volt, és nem rég tudtam meg, hogy neki minden mozgó járműre volt engedélye.

Mindazok ellenére, hogy sosem ismerhettem meg igazán, büszke vagyok rá, hogy ő az apukám. Hogy miért is tartom őt példaképemnek? Jó kérdés, talán azért, mert mindig csak jót hallottam, talán azért, mert tényleg hasonlítok rá, talán azért, mert mindenki őt látja bennem. Ez egy olyan kérdés, amire sosem tudnék őszintén válaszolni, de lehet, hogy csak azért tartom fontosnak, mert egy része vagyok. Azok a dolgok, amiket hallottam róla, egy olyan embert mutatnak be nekem, aki nem félt másoktól, akinek volt véleménye és nem csak a többi ember után ment fejvesztve, és tudjátok mi a legmegbecsületendőbb?  Ki mert állni az emberekért, lehetett az rokon, barát, vagy egy ismeretlen ismerős, megtette, és mi a legrosszabb a mai világban? Kezdenek kihalni az ilyen emberek, ő sosem volt rest segíteni. Most nyugodtan megkérdőjelezhetitek, hogy mennyire is igaz ez, én sem tudom, hogy mennyi a valóság alapja, de abban biztos vagyok, hogy csodálatos ember volt.

Sokáig téphetném még a szám erről, leírhatnám regényekben, hogy mennyiszer képzeltem el, hogy mi lenne, ha még itt lenne köztünk, mennyiben lenne más az élet. Viszont ez olyan dolog, amit nem tudok megváltoztatni, sem én, sem más, hiszen az idő rohan, és mi vele együtt futunk.
A legfontosabb dolog, amire a novellaírás közben rájöttem az, hogy bármi is történjen, apukám mindig a szívem királya marad.

Második forduló:
Bemutatkozás

Welcome to my life
,azaz külön szekrény az orvosi papíroknak

Rengeteg izgalmas történetet lehet olvasni manapság, és valljuk be, az igazán érdekes történetek nem egy egyszer volt, hol nem volttal kezdődnek, ahogy az enyém se.
Az én történetem valahol 1994 decemberében kezdődött el úgy igazán, minden a feje tetejére állt, hála nekem, egy olyan gyereknek, aki mindenáron hamarabb akart megszületni. Legelső állomásunk Orosháza volt, onnan szirénázó mentővel mentünk át Szegedre, nagyon sokan aggódtak, hogy akkor és ott világra fogok jönni, – ha tényleg megszülettem volna, akkor unokatestvéremmel egy napon születünk– de nem így lett. Még több mint egy hónapot maradtam anyukám hasában, majd végül 1995. január 25-én megláttam a napvilágot, persze az érkezésem sem a legjobbra sikerült, hiszen az orvosok épp akkor tartottak ebédszünetet. Majd anyukám és a családom nagy örömére még egy hónapot töltöttünk a szegedi kórházba, koraszülött voltam és besárgultam, ami azt jelenti, hogy inkubátorban kellett lennem, elég sokáig és mikor már tényleg mindenki azt hitte, hogy minden oké velem, kiderült, hogy megmérgeztek, igen a kórházban, lejárt gyógyszert adtak nekem. Végül nem lett belőle nagy botrány, akkoriban még nem lehetett perbe fogni kórházakat, orvosokat vagy akár ápolókat, akkor még tiszteletben tartották őket. Ezek után elszabadult itthon a pokol, sosem tudtam egy éjszakát sem átaludni, – még a mai napig sem – persze nem voltam egy tündéri kislány, hiszen ilyenkor az alapelvem az volt, ha én sem, akkor ők sem, szóval, az egész ház fenn volt, amikor nem tudtam aludni.
Nagyon sok sérülés ért már életemben, mondjuk, kezdjük a legelső emlékezetessel. Ovis voltam, ültem az ágyon, vagyis… birkóztam a nővéremmel, aki öt évvel idősebb nálam, és a következő pillanatban, puff és reccs! Utána jöttek a könnyek, de ezerrel, történetesen az történt, hogy lelökött az ágyról, de közben a jobb gyűrűs ujjam a kezében maradt, és így sikeresen eltörte azt, így nem várt rám más, mint egy gipsz, valójában ez az a történet, hogy miért is vagyok balkezes.
Most megint ugrok egy kicsit, pontosabban, általános iskola második osztály. Éppen itthon lézengtem este, amikor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha átmennék tesóm szobájába, így is tettem. Sötét volt, nem láttam, a tervem így az volt, hogy ráugrok az ágyba, mert ugye mi mást lehet csinálni a sötétben, amikor durr, abban a pillanatban rúgta ki a kulcscsontom, nagyon fájt, de így legalább megmenekültem egy életre a talajtornától, persze még mindig kintebb van az egyik csontom, mint a másik, de semmi komoly.
Általános iskola, negyedik osztályban történt a következő érdekes esetem. Egy kis előzetes információra is szükség van, falun élünk és mi is veteményeztünk itthon, és valamiért kint volt az udvaron egy vasvilla, és én elkezdtem vele játszani, beleszúrtam a földbe, majd kihúztam és ismételgettem a gyakorlatot. Anya mondta, hogy nehogy a lábamba szúrjam és akkor megtörtént az újabb balszerencsém, piff bele a lábfejembe. Aztán rohanás az ügyeletre, egy törölközőt anya lábfejemre tekert és mire beértünk szinte átvérzett az egész. A doktor nagyon rendes volt, kaptam tetanuszt, majd másnap irány a kórház, ott közölték velem, hogy majdnem eltaláltam egy eret, és 2mm híján átszúrtam a lábam. Nagyon sokáig jártunk a kórházba kezelésre, és több hétig nem is kellett mennem iskolába, emlékszem, hogy amikor bementem mindenki jött hozzám, hogy mutassam meg a lábam, így visszagondolva, vicces volt, mondjuk ez is egy olyan sérülés, ami még mindig látszik, ott virít a bal lábfejemen egy ici-pici lyuk.
Általános iskola, hatodik osztály, nyári szünet. Mint említettem falusi gyerek vagyok, és akkor elterveztem pár ismerősömmel, hogy mi meg tanulunk lovagolni, egész jól ment, a bácsi, akihez jártunk azt állította, hogy akkor jó, ha először nyereg nélkül tanul meg az ember lovagolni. Majd eljött a futószáraztatás pillanata, kicsit paráztam miatta, és az is zavart, hogy a ló csikója szabadon járkált mellettünk, majd megtörtént a következő balszerencsém, leestem, és az igazi problémám talán nem is ez volt, hanem az, hogy majdnem pata alatt maradtam, hisz ha nem fordulok egyet, akkor a kiscsikó megtaposott volna. Majd anya meglátta a fű foltot a ruhámon és többet nem engedett el lovagolni és az óta csak egyszer ültem lovon.
Nem rég anya szobájában legyeskedtem és tesómmal tették rendbe a papírokat, elárulom nektek külön szekrény van fenn tartva az orvosi papírjaimnak!
Valójában az, hogy most ez a történetet olvashassátok arra a hetedik osztály a magyarázat. Akkor kezdtem meg írói pályafutásom, egy lánnyal, akivel nagyon jóba voltunk, hála egy bandának, ő egy évvel volt felettem és minden szünetben megbeszéltük a legújabb történeteink és ötleteink, majd egy újabb tragédia következett, az iskola bezárt, nyolcadik osztályban egy másik iskolát kellett választanom, új barátokat és ellenségeket szereztem. Végül elérkezett a pályaválasztás, majd eredményhirdetés, és felvettek abba az iskolába, ahova ötödikes korom óta vágytam. Most tizenegyedikes vagyok, imádom az iskolámat.
Egyre több és több sportot űzök, gondolok itt a kézilabdára, amit még általános ötödik osztályában kezdtem el, és eddig csak egy évet hagytam ki, és elég szép eredményeket elértünk már. Ott van még a kosárlabda, ami már második van a délutáni elfoglaltságaim között, és egy olyan csapatban játszok, aki városi bajnok, és ez számomra nagy szó. Télen még beállok egy floorball házibajnokságra is, ami mindig viccesre sikerül, és mindig is mi voltunk az aranycsapat. Néha még a kollégiumi nevelő elhív röplabdázni, ha nincs elég ember a játékhoz, mondjuk az utóbbi két sporttal nincsenek terveim, de legalább senki nem mondhatja, hogy nem csinálok semmit, ráadásul a szervezetemnek szüksége van arra, hiszen magas a vérnyomásom és ez valamilyen módon segít szinten tartani. Nem rég beszéltem Anyuval a sport dologról, és a következőket mondta:
- A legközelebbi mi lesz, foci? – a válaszom egyértelmű nem volt, - utálom a focit - de a legérdekesebb jel az, hogy pár nappal a beszélgetés után egy lehetőséget kaptam, arra, hogy igazolt játékosként játsszak az itthoni csapatban. Ilyen a sors keze, érdekes, nem?
Gondolom, ezek után felcsendül bennetek a kérdés, hogy hogyan van mégis időm tanulni vagy mással foglalkozni. Elárulom nektek, hogy nem egy gyerekjáték, de nem is egy nehéz dolog, mondjuk sokszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy feladok mindent, de nem tettem. A tanulmányaimról annyit, hogy hiába van ennyi elfoglaltságom mégis 4,00 fölött voltam mindig. Biztos hihetetlennek hangzik, de igen, nekem ez megy, hogy meddig, azt nem tudom, de amíg képes vagyok rá, addig csinálom. Lehet azt hiszitek, hogy akkor biztos, hogy nincsenek barátaim, de vannak, és mégis van időm a sportra, a barátaimra, az iskolai kötelezettségeimre, a suli újság szerkesztésére és stúdiósnak lenni a kollégiumban. És igen, az én napom is csak 24 órából áll.
Remélem, hogy tanulságos volt nektek a történetem, azt hiszem bebizonyítottam most több dolgot is egyszerre nektek. Nem vagyok egy nagy hívő, nem hiszek a csodákban, de az, hogy az irhám többször is megmenekült nem lehet véletlen, vajon léteznek őrangyalok? És ha igen, az enyém hányszor lesz még hajlandó megmenteni? Meddig számíthatok rá? És az iskola? Keményen harcolok egy olyan felsőoktatási helyért, amit talán az életben nem kapok meg? Valójában az utolsó két dolog nem zavar annyira, még két és fél évem van, és sokan tudják, mindig van plusz egy terv a tarsolyomban, ha az első összedőlne. Az egész élettörténetem egy olyan idézettel szeretném zárni, ami egy számomra kedves filmben van, így hangzik:

„Never give up, just be you because the life is too short to be anyone else”
„ Ne add fel, csak légy önmagad, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy valaki más légy.”