Értékelés:

Első forduló: Apró hiba :)
     1 hiba= 99,67%
     jeles (5)

Elért "pontszám": 5/5

Második forduló:

Eliffe: A történet olyan, mintha egy mesekönyből szakították volna ki az első pár lapot. Nagyon aranyos, ahogy leírod, hogy a szüleid gyönyörű párt alkotnak, végül összeházasodnak. Ahogy Te kerülsz a képbe, az is aranyos. E/3. személyben írsz magadról, ami lehet, kicsit fura, de én, mint régóta szerepjátékozó ember, valahogy megértem. Bár magamról nem írok így xD de játékban ugye minden karakterről így írok. Szóval így nekem bejön.
Volt szívszorító rész is a történetben, az is teljesen "átjött". El tudtam képzelni magát a jelenetet, plusz, át is tudom érezni, bár nekem nem az édesapám halt meg, hanem a dédim.
A lezárás is tetszett... tényleg nem lehet tudni, mit hoz a jövő :) Jelen esetben egy 5-ös érdemjegyet, ezen a versenyen, Eliffe-től ^^ Negatívum nem jut eszembe...

Yui: Mikor elkeztem olvasni egyből felkeltette az érdeklődésem. Azt hiszem a megvalósítás miatt. "Egyszer volt, hol nam volt..." Az elején még tündérmesébe illő, aztán pedig az olvasó még alig ébredt, rá, már a való világban van. Szerintem jól teljesítetted a feladatot, érdekesen írtál magadról és a múltadról. :) Nekem tetszett. - 5 -

Összesen: 10/10

Harmadik forduló:

Yui: Teljesen egyetéretek veled. Most kaptunk egy olyan pédaképes történetet amiben.. nincs konkrét emberke megnevezve. ettől szerintem édekessé vált az egész. És hogy a végén kijelentetted hogy ilyen személy nincs... szerintem ebben is van valami. Mellesleg szép, tagolt felépítés. - 5 -

Eliffe: Nem neveztél meg konkrét példaképet, de ez nem is baj. Először is, tetszett, hogy szépen tagoltad. Ez sokaknál hiányzik. A tiéd átlátható volt. Az elejével például tökéletesen egyet értek, én is anyát mondanám a példaképemnek, bár nem azért, mert mindenki másnak is az. Csak... vannak dolgai. (Talán majd én is megírom egyszer). Nem lehet belekötni semmibe. Fogalmazásod megint szép, ahogy mindig. - 5 -

Összesen: 10/10

Negyedik forduló:

Beadott munkák:

Harmadik forduló:
Példakép

      Kisebb koromban mindig úgy gondoltam, az emberek számára a példakép amolyan kötelező dolog volt. Hiszen mindenkinek volt példaképe a baráti körömben; egy sportoló, egy énekesnő, egy zenekar gitárosa – édesanyák és édesapák sora lebegett a fiatal kis fickók és lánykák szeme előtt, mint példamutató személy. Akkoriban nekem is volt példaképem. Igaz ugyan, hogy csupán a környezetem kényszeríthetett bele ebbe az állapotba.
     Úgy gondolom, a példakép azért példakép, hogy az ő példáját – ahogy az a megnevezésben is benne van – kövessék. Az anyuka példáját, aki mindent beleadva munkálkodik a háztartásban, odafigyel arra, mit szabad és mit nem szabad megtennie gyermekének, mindig segít, hogyha kell. Az édesapa példáját, aki keményen dolgozik napról napra, hogy a családnak biztos háttere lehessen. A legtöbben természetesen ezt a két személyt nevezik meg példaképként, ki mást mondanának, hiszen az ő cselekvésüket követik nap, mint nap. Természetesnek tűnik tehát, hogyha megkérdezi a tanító néni az iskolában, hogy ki a példaképünk, azt feleljük: anyuka, vagy apuka.
     Az én helyzetem más volt; talán már általános iskolában sem akartam követni senki példáját. Legalábbis nem akartam „megrögzötten” hasonlítani senkire sem. Ahogy már írtam korábban, úgy gondolom, a környezetem kényszerített rá, hogy példaképet válasszak magamnak. Azonban még így, hogy a versenyre kiszabott témán végigrágtam magam sem találtam egyetlen olyan személyt – legyen az egy énekesnő, egy táncos, vagy akár az anyukám -, akinek a példáját követtem volna.
     Időszakokban fel-felvillant egy-egy alak, akit becsültem, és tiszteltem azért, amit tett. Ott volt például Britney Spears helyzete; mindannyian tudjuk, hogy Brit életében volt egy időszak, melyet nehezen élt meg. Mégis, segítséggel ugyan, de sikerült talpra állnia. Sikerült kikerülnie abból a korszakból, melybe talán nem is önszántából keveredett bele. Talán azért érinthetett ilyen mélyen a felépülése, mert kislány koromban ő volt a kedvenc énekesnőm; mindenesetre példamutató volt számomra ez a felépülése.
     Mégsem mondhatnám, hogy Britneyt példaképemnek tekinteném. Talán számomra a fogalmat jelentő személynek állandónak kéne lennie. Olyasvalakinek, akinek a pozitív tulajdonságai és tettei végigkísérnének életem minden egyes lépcsőfokán. Hiába tisztelek embereket, hiába becsülöm tettüket, mégsem tudok megnevezni egy személyt sem, akit valóban példaképként tekinthetnék. Talán valójában nem is akarok.
     Úgy vélem, az embernek nem más példáját kéne követnie. Természetesen jó, ha elismerjük az emberek jótetteit, és mi magunk is megpróbálunk hasonlóképp eljárni a saját életünkben. Ennek ellenére fölöslegesnek tartom, hogy egy – vagy több személyt példaképként nevezzünk meg. Egy példakép azért példakép, mert a számunkra jó tartalommal bíró tulajdonságait úgymond követni szeretnénk. Azonban a példaképek is nem mások csupán, mint emberek – ugyan olyan személyek, mint mi magunk – kivéve persze, ha egy mesefigurát választunk erre a posztra (ami szerintem megint csak furcsa).
     Mégis, ha el kéne mondanom, ki volna az én példaképem, egy olyan személy lenne az, aki kiáll a saját igazáért. Magabiztos, céltudatos személy lenne, aki bár az útján haladva több, kisebb nagyobb akadállyal találkozna, mind le tudná győzni azokat – s nem félne segítséget sem kérni mondván, hogy az sértené a büszkeségét. Egy olyan ember lenne, aki bár saját maga boldogságát tartaná legfontosabbra, nem gázolna át önző módon sem közeli hozzátartozóin, sem barátain, de ismeretleneken sem. Mindig tudná, mi a helyes, és mi az, ami törvénybe ütköző, legyen az bármilyen törvény. Képes lenne minden alkalommal felállni a földről úgy, hogy egyszer sem a negatívumokat tekintené a helyzetben, ami miatt padlóra kényszerül. Okos lenne, szép, és tiszteletre méltó.
     Valljuk be, ilyen személy nem, hogy ritka – de véleményem szerint nem is létezik. Nos, azt hiszem, igyekszem a „példaképemmel” azonosulni, hogy később én lehessek valaki mintája. :-)

Második forduló:
Bemutatkozás

Mese a lányról, aki mesél a világról

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, egy apró városka, Kapuvár falain belül, élt egy bájos, fiatal hölgy és egy daliás ifjú. Senki nem látott akkoriban még ilyen szép, boldog párt, mint amit ők ketten alkottak. Szerelmük – úgy vélték – örökké fog tartani; hogy életüket végleg összeköthessék, Isten színe előtt vallottak esküt egymásnak.
A legénynek és asszonyának házasságuk első évében sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Vita vitát követett, míg nem békességet hozva a családba, a nő egy apró kislánynak adott életet. December volt, mikor a leány – ki a Luca nevet kapta – meglátta a napvilágot. Örült az egész família; a szülőkből nagyszülő, az ifjú párból pedig újdonsült édesanya és édesapa vált.
A kislány pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzelték: dundi karjaival érdeklődve nyúlkált a levegőbe, hatalmas kék szemeivel kíváncsian tekingetett jobbra-balra, s oly jó természettel áldotta meg az Ég, hogy bizony sokszor rá kellett nézni a kiságyban, vajon él-e még a szöszi kislány; sírásra ugyanis ritkán szánta rá magát. Csak nyugodtan feküdt kiságyában, kedvenc, piros pöttyös kendőjét szorongatva. Nem csak szüleinek, nagypapájának is ő volt a szeme fénye; fel-alá vitte őt a lakásban, körbemutogatta a bútorokat, bízván, hogy a csöppséget szóra bírhatja. Annyi időt töltöttek együtt, hogy a kislány első, ám értelmesnek nem mondható szava is a papához hasonló, „pö” volt. Teltek múltak a hónapok, a szöszke kisasszony neve napján talpra állt, és magától járni kezdett. Idő közben édesanyja kishúgával volt várandós, aki bő egy évvel később érkezett a családba.
Az idő múlásával a két kislány lassan felcseperedett, életükben azonban egy nem várt tragédia nagyon hamar bekövetkezett: az elsőszülött lányka hatodik születésnapját ünnepelték, mikor szörnyű hírrel tért vissza édesanyja a kórházból: „Apa egy jobb helyre költözött.” A kicsi lány nem értette meg, miért ment el apukája, szüntelen azt hajtogatta, mikor mennek be meglátogatni őt a kórházba. Hiába; túl fiatal volt még, hogy megértse, mi is történt valójában. Az esemény azonban mély nyomokat hagyott a lányban, mely tudatosan, s bizonyára tudat alatt is nehézségeket jelentett számára.
Általános iskolás korában ismerkedett meg a kishölgy egy német együttessel, aminek sokat köszönhetett a későbbiekben: az, hogy képes volt letenni a német felsőfokú nyelvvizsgát, hogy olyan kiejtéssel tudja beszélni az idegen nyelvet, mintha anyanyelve lenne, elsősorban a Tokio Hotel érdeme volt. Ezen kívül talán még fontosabb volt a rengeteg új ismerős, és új barátságok, melyek a banda miatt jöttek létre: a lány ugyanis, egy internetes portálra bukkant, ahol elkezdett történeteket írni. A barátságok, melyek a történetek kapcsán alakultak, hol rövidtávra szóltak, de akadt köztük egypár, mely mind a mai napig tart. Ekkor kezdte el egyik kedvenc hobbiját is űzni, a történetírást.
Bár középiskolás évei alatt nem sok időt szentelt a rövidebb-hosszabb sztoriknak, mindig ott motoszkált fejében, hogy írnia kéne. Ó, de igen, azok a középiskolás évek voltak a legjobbak. Örökre szóló barátságok köttettek, fergeteges élményeket éltek át együtt. S a lány, tizenhat éves korában megismerte az igaz szerelmet is; hosszú, boldog kapcsolatban állt barátjával, egészen két és fél évig, kisebb-nagyobb összetűzésekkel. Szerette, szereti még ma is, ám jobbnak ítélték, ha külön folytatják útjukat.
Makacs, önző, önbizalomhiányban szenvedő, gyors hangulatingadozással küzdő személy volt ez a lány, sok megpróbáltatásnak kitéve az idők során. Megélt, tapasztalt dolgokat, gyűlölt, szeretett szívből, küzdött, és adott fel álmokat; most a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen tanul – újságíró szeretne lenni, és legnagyobb álma, hogy eljuthasson a Felkelő Nap Országába. Nem mondhatni, hogy szorgosan tanul, de igyekszik. A német és az angol nyelvek ismerete mellett svédül is egyre jobban beszél. Az egyetem mellett pedig két legfőbb hobbiját fejleszti talán leendő állásává: honlapot szerkeszt, és ír. Most is épp egy történeten munkálkodik.
A lány, tizenkilenc éves. Fiatal ugyan, de már rengetegszer itt hagyott volna mindent, ám tudja, hogy hiába menekülne problémái elől, egyszer úgyis utolérik őt. Akkor meg miért ne szállna szembe velük? S bár sokszor egyedül igyekszik lerázni vállairól a terhet, tudja, hogy barátaira mindig számíthat. De, hogy a jövő mit tartogat számára? „Elmondom, ha elértem. :-)”