Értékelés:

Első forduló: Kitünő! :)
     0 hiba= 100%
     jeles (5)

Elért "pontszám": 5/5

Második forduló:

Eliffe: Amikor először olvastam, próbáltam elképzelni magamra ezeket a tulajdonságokat, amiket írtál. Mennyire tudnék én JuNko-s lenni. Azt hiszem, semennyire. A tagolás mellesleg tetszett, végre nem egy egybesűrített bemutatkozás. Örültem a találkozásnak Én is =) 5-ös.

Yui: Hé, ez bejött. :D Használati utasítás xD Jó ötlet volt. Soha nem gondoltam volna hogy valaki így is be tud mutatkozni, de láss csodát, sikerült. :D - 5 -

Összesen: 10/10

Harmadik forduló:

Yui: A legmeglepőbb számomra az volt hogy egy kutyáról volt szó. Nem rossz ez, csak nem megszokott. A történetéről már én hallottam egy két szót, de így telesen még senki nem fejtette ki nekem, így egy külön élmény volt elolvasni. Szép történet, örülök hogy a végén pedig meg is magyaráztad hogy miért ő lett a kiválaszottad. Már féltem hogy csak egy storyt kapunk. xD - 5 -

Eliffe: Megérintetted a szívem *.* Magát a filmet és a történetet is ismerem... Hachiko tényleg beillik egy példaképnek, még ha ő "csak" egy kutya is volt. Sok ember tanulhat tőle... jól összefoglaltad, ki is ő és miért érdemes rá felnézné. Én úgy gondolom, több ilyen példakép értékű ember/állat kellene a világra, akik felkeltenék az emberek figyelmét. Jó lett! És váratlan volt... :) én meg is könnyeztem >.< - 5 -

Összesen: 10/10

Negyedik forduló:

Eliffe: Pindúr Pandúrok. Nem gondoltam volna, hogy ilyesfajta-féle sztorit kapunk, de tetszett. Jó, hogy úgy oldottad meg, mint magát a sorozatot. Mintha Te lettél volna a mesélő. Végül is, te voltál. A sztori is aranyos volt.
5/5 a kreatív tálalás miatt... =)

Yui:  Ez egy nagyon tündéri storyra sikerült. *-* Tavaszinak tavaszi, a szereplők stimmelnek, a story pedig az erdeti sorozat hangulatát kelti. Szóval ügyes megoldás.
5/5

Összesen: 10/10

Beadott munkák:

Harmadik forduló:
Példakép

„Az árnyékod is inkább elhagyhat, hogysem én elhagynálak!”
                                                                                           ^{–Gárdonyi Géza}

    Példaképet választani nehéz dolog. Nekem legalábbis nehéz, mert a szónak súlya van, ha valakiről kijelentem, hogy „Ő a példaképem”, akkor az minden fenntartás nélküli tiszteletet jelent, akkor rá akarok hasonlítani, és azt kívánom, bárcsak követhetném az utat, amit ő már bejárt. Éppen ezért, nekem még sosem volt példaképem, mert annak tökéletesnek kellett volna lennie. És tökéletes ember nincsen, nem is volt, nem is lesz.
Minden bizonnyal ezek után felmerül a kérdés, hogy mégis miről fog ez a lány most írni közel két oldalt, de hidd el, a válasz egyszerű. Nem mondanám, hogy ő a példaképem, mert példaképek általában emberek szoktak lenni. Én pedig úgy döntöttem, hogy egy embernél sokkal tisztább lelkű, sokkal odaadóbb lényről írok, aki mindenképpen megérdemeli, hogy hasonló „rangot” kapjon.
    Hachikot sokan ismerik, és még többen példát is vehetnének róla. Jómagam először három-négy éve találkoztam a hűséges kutya szívszorító történetével, és rögtön meg is fogott. Hachi, egy akita inu fajtájú eb, 1923 novemberében látta meg a napvilágot, Odate városában. A kéthónapos, fehér kiskutya egy a tokiói Mezőgazdasági Egyetemen tanító professzorhoz, Dr. Eizaburo Uenohoz került, aki mintagazdának bizonyult: imádta kutyáját, hosszú sétákra járt vele, családtagként kezelte. Nem is kell több egy eb boldogságához, mint a gazdája szeretete. Hachi odaadó barátságával jutalmazta a professzort, és kis időn belül elválaszthatatlan társak lettek.
Mivel Ueno Tokió külvárosában lakott, vonattal kellett utaznia munkahelyére, nap, mint nap. Hachiko – mert annyira szerette gazdáját, és mert nem akarta, hogy addig is egyedül legyen –, minden hétköznap reggel elkísérte a professzort az állomásra. Végignézte, ahogy a férfi felszáll a szerelvényre és elrobog a belváros felé. Aztán megfordult, arrébb ügetett, és letelepedett, közel a peronhoz. És várt. Várt, amíg a vonat befutott a kis állomásra, várt egészen estig, hogy aztán boldogan fogadja hőn szeretett gazdáját, és együtt hazasétáljanak. A hétköznapok így teltek a kis pályaudvaron, a dolgozók és a közelben lakók mind csodálták, és megszerették a hűséges kutyát. Csodálatos, igaz?
De mint minden, ez sem tarthatott örökké. Egy napon borzalmas dolog történt: a professzor szívinfarktust kapott az egyetemen, és belehalt. Aznap reggel még mit sem sejtve sietett munkába, barátjával az oldalán, aki sosem láthatta őt viszont. Hachiko persze várt, türelmesen vizslatta a vonatról leszálló tömeget, gazdája után kutatva, aki nem jött. Akkor ismét a helyére kullogott, és tovább várt. Újabb vonat, újabb csalódás, a professzor nem volt sehol, hiába topogott türelmetlenül, az orrát a magasba emelve, hogy megérezze az ismerős szagot... Hachi egészen estig, az állomás zárásáig várakozott, aztán hazatért Ueno feleségéhez, aki kétségbeesetten zokogott.
Másnap, a szokott időben, Hachiko – immáron egyedül – visszatért a pályaudvarra, és letelepedett jól megszokott helyére. Egész nap várta gazdáját, aki aznap sem tért haza, egyik vonattal sem, így a kutyus kénytelen volt ismét egyedül hazatérni, csalódottan, a professzor szomorú feleségéhez... Így teltek a napok, de a megtört asszony az emlékektől menekülve úgy döntött, elköltözik, és Hachit a család rokonaira, barátaira bízta. Ám ez sem tarthatta vissza a hűséges kutyát, ő minden nap, télen, nyáron, ha esett az eső, ha tűzött a nap, visszatért az állomásra, hogy üdvözölhesse hazatérő gazdáját... Mert bár késik, biztosan hazatér majd, hogy újra együtt legyenek...
Az elkövetkezendő kilenc évben, Hachiko minden napja az állomáson telt. A dolgozók és helyiek etették őt, de ennek ellenére is egyre soványabb, betegesebb lett. A körülmények, és a hosszú, reménytelen várakozás megviselte a kutyát. 1934-ben szobrot emeltek a tiszteletére az állomáson. Egy évvel később ragadta el a halál, hogy a kilenc, hosszú év után újra együtt lehessen gazdájával. Később, Hachiko szülővárosában, Odatéban is szobrot emeltek, hiszen a kutya – Japánban – a feltétlen hűség és szeretet szimbólumává vált. Senki sem tudja, mi lehet a halál után, de én hiszek benne, és nagyon remélem, hogy ők ketten együtt vannak, és olyan boldogok, mint régen voltak.
    Hachiko megmutatta az embereknek, mit jelent a hűség. Sajnos a mai világban egyre jobban elfelejtik ezt az emberek... Így mindenkinek meg kéne ismernie Hachiko történetét, hogy példát vehessenek róla, még akkor is, ha "csak" egy kutyáról van szó... Ezért döntöttem úgy, hogy róla írok.

Második forduló:
Bemutatkozás

Használati utasítás. Oh, izé... bemutatkozás

    Ha bele akarnál bújni a bőrömbe, egészen biztos vagyok abban, hogy először teljesen összezavarodnál. Nem azért, mert földönkívüli vagyok (bár néha úgy érzem, hogy közelebb állok például egy marslakóhoz, mint egy emberhez), hanem mert néha annyira szétszórt tudok lenni, hogy az már szinte lehetetlen. Szóval elég nehéz lesz a legfontosabb dolgokat összeírnom – főleg hogy különösebben sosem szerettem magamról beszélni –, de mindennek ellenére természetesen megteszem, mert mondhatni maximalista vagyok, és általában az élet minden terén próbálom a tőlem telhető legtöbbet nyújtani. (Az már más kérdés, hogy a lustaságom elég sokszor megakadályozza ezt a roppant jó tulajdonságomat.)
    Szóval, kezdjük az alapvető dolgokkal, amit mindenképpen tudnod kéne, ha valamilyen fortélyos varázslat hatására átváltoznál JuNkóvá. A legelső helyen megemlíteném, hogy a tisztességes nevem Stecina Diána Tünde (legalább is az anyakönyvben ez áll), a JuNko csak az interneten használatos, illetve e legjobb barátnőm hív még így néha. A nagy átlag csak szimplán Diaként, vagy Diusként (pedig mondtam nekik, hogy ez már túlzás...) emleget. A Tünde pedig totális feledésbe merült, egyébként az édesanyám után kaptam, de cseppet sem illik rám. Tizenhét esztendős vagyok, augusztusban tizennyolc leszek, amit egy kicsit sem várok, mert örök gyerekként gondolok magamra, és még papíron sem akarok nagykorú lenni. Kerepestarcsán születtem, aztán elkeveredtem Somogy megyében egy faluba, amit nagyon szeretek, főleg az emberek miatt. A tanulmányaimat egy két tanítási nyelvű gimnáziumban folytatom, a tizenegyedik évfolyam „E” osztályának egyik tanulójaként. Két idegesítő csodás testvérem van, egy bátyám és egy húgom. Szóval unatkozni sosem tudok...

Akkor most következzék pár jó tanács a background information után, arra az esetre, ha Dia-bőrbe szeretnél bújni:
Először: Tanulj meg angolul. Mivel angol-magyar két tan nyelvű osztályba járok, minimum a fél napom azzal telik, hogy angolul beszélek vagy írok. Néha kicsit fárasztó, de iszonyúan lehet élvezni. Továbbá készülj fel arra, hogy a szavak előbb jutnak eszedbe angolul, mint magyarul. Az olyan mondatok, mint például a „Charles Robertnek békés foreign policy-je volt.”, mindennaposak.
Másodszor: Légy visszahúzódó, csendes, és szűkszavú. Ne szeress a társaság középpontjában lenni. Persze ha az a pár szerencsétlen szerencsés emberke vesz körül, akik a közeli barátaimnak nevezhetik magukat, akkor ez a pont eltörlésre kerül.
Harmadszor: Készülj fel rá, hogy hétvégenként minimum délig alszol. Ha előbb keveredek ki az ágyból, akkor a család már kiabálni kezd, hogy miért vagyok fent hajnalok hajnalán...
Negyedszer: Szeresd Japánt. Nem csak az animéket, mangákat és zenét, hanem a kultúrát és a történelmet is. Bármikor örömmel olvasok, nézek filmet vagy hallgatok előadást Japánról. Szabadidőmet gyakran anime nézéssel töltöm.
Ötödször: Szeress olvasni. Egy jól megírt regénynél kevés csodálatosabb dolog akad a világon. Kedvenc műfajom egyértelműen a fantasy, de bármilyen könyvet elolvasok, a lényeg az, hogy izgalmas és elgondolkoztató legyen. Kedvenc írónőm nem más, mint J. K. Rowling, a Harry Potter kötetek szerzője. Minden könyvét elolvastam, többször is. Jelenleg az Eragon harmadik kötetét olvasgatom.
Hatodszor: Szeress írni. Bár nem vagyok nagy írói tehetség, ha van valami ötletem, azt imádom papírra vetni. Ha írsz, kitalálhatsz új személyeket, kitalálhatsz új életeket, új világokat. Ha belegondolsz, ez igenis izgalmas dolog...
Hetedszer: Szeresd a rock zenét. Pár kivétellel szinte csak rock, metál, jrock, punk, hardcore, stb. bandákat kedvelek. Illetve ha már itt tartunk, zongorázni is tanulj meg egy kicsit. Hat évig jártam zongoraórákra, ami adott egy alaptudást, és még ma is szeretek néhanapján –apám szavaival élve– kalimpálni...
Nyolcadszor: Szeresd a macskákat, és az édességet. Csokoládé, sütemény, kakaó, akármi. Kiscica, nagycica, imádnivaló. Van egy macskám, Hektornak hívják, nagyon kedves lenne, ha nem karmolna egyfolytában. De gyerek még a lelkem, csak játszik... (Hogy a macskák és az édességek miért kerültek egy pontba, azt nem tudom... Látod, szétszórt vagyok.)
Kilencedszer: Szeress rajzolni. Ha kikapcsolódásra van szükségem, megragadok egy darab papírt és ceruzát, és firkálok a nagyvilágba. Volt alkalmam egy kicsit megtanulni festeni is tavaly, mikor egy amerikai rajztanár jött a sulinkba. (Kár, hogy visszament.)
Tizedszer: Szeresd a családod, a barátaid, legyél optimista, mosolyogj sokat. Ezek nélkül létezni sem tudnék, egyszerűen csak eltűnnék, és mintha itt sem lettem volna, nem maradna utánam semmi.
    Ez volt hát a tíz legfontosabb, vagy legérdekesebb dolog rólam, valószínűleg kihagytam sok mindent, de ha nem így tettem volna, akkor nem is én lennék. Illetve a feladatnak sem feleltem volna meg, ami, mint már említettem, elviselhetetlen lenne számomra. És azt sem tagadhatom, hogy elég unalmas autobiográfia készülne az életemről. Viszont, ha ezeket betartod Diaként, talán fel sem tűnik senkinek, hogy a helyembe léptél... Na, jó, valószínűleg mégis feltűnne, de legalább megtudtad, hogy ki vagyok. Nagyjából. Nagy vonalakban. Hiszen véleményem szerint csak személyesen ismerhetsz meg valakit igazán, sőt, néha még úgy se. Mindenesetre, örültem a „találkozásnak”!