Üdvözletem mindenkinek!

Nekem nem volt alkalmam még búcsút, avagy köszönetet mondani. Talán már a madár sem jár erre, talán hiábavaló minden szó, minden leütött betű, de mégis muszáj írnom. Szavakat, mondatokat, gondolatokat, hogy kifejezzem mindazt, ami a lelkemben van. Rengeteg minden történt. Az én életemben, a közös kis utunkon Yuival, s voltaképpen mindenhol. A világ napról-napra változik, az emberek fokozatosan fordulnak másfelé, vagy csak épp nyitnak a világ felé. Változunk. Minden változik. Ezt senki sem tudja megakadályozni, nem igaz? Hiszen a változás voltaképpen jó dolog. Szükség van rá. Néha el kell engedni valamit, ami már nem okoz olyan mértékű örömöt, mint egykor. Néha búcsút kell mondanunk ahhoz, hogy megőrizzünk valami szépet magunkban. Az emlékek olykor gyönyörűek tudnak lenni. Igen, elhalványodhatnak, de még mindig jobb, ha így történik, mintha az a bizonyos emlékkép elkezd befeketedni. S hogy ez mitől lehet? Leginkább attól, ha az emlékeket elkezdjük bemocskolni a jelen pillanatunk hangulatával, a helyzet súlyosságával, avagy... önmagunk fájdalmával, melyet kivetítünk rá. Az emlék ekkor megváltozik, s innentől nem szépként emlékszünk vissza rá, hanem szomorúsággal, hiánnyal, tagadással, és még megannyi negatív érzéssel. Néha talán gyűlölettel is, ha annyira elfajulnak a dolgok. De nem, én nem ezt akartam, s nem is akarom. Számomra Style, az, amit felépítettünk Yuival, mindig is egy különleges dolog marad a szívemben. 7 éven keresztül, szinte mondhatni, nap, mint nap az életem része volt. A világ, a karakterek, a szerkesztgetés, s maga Yui is az életem része volt. Ezt senki, soha nem veheti el sem tőlem, sem pedig tőle. Más számára csak egy "ostoba" kis játék lehet az, mely itt zajlott, nekünk viszont maga volt az élet. A titkos kis helyünk, kuckónk, ahová a csúnya valóság elől elmenekültünk. Megannyi ötlet, terv, kreatív mondat hagyta el az ütött-kopott billentyűzetünket. Megannyi éjszakát és nappalt átjátszottunk. Imádtam. Imádtuk. A találkáink nagy része is a játék körül forgott, újabb és újabb ötletekkel előhozakodva, tervezgetve, nevetve éltük meg ezeket a pillanatokat.

Őszinte leszek, talán én okoztam végül a végső törést eme történetben. Ahogy az elején írtam, minden változik. Az emberek is. S én magam is. Változtam, s ez a változás kihatott ide, erre a világra is, a kapcsolataimra. A jellememre, a stílusomra, a felfogásomra. Megváltoztam, de nem hiszem, hogy ez annyira rossz volna. Style ugyan úgy fontos most is számomra, mint egykor, de mégis másfajta értelemben. Nosztalgia, boldogság, öröm tölt el, akárhányszor rágondolok, s igen, sokszor bennem van, hogy annyira jó volna folytatni. Sokszor kedvet kapok karakterekhez, elmaradt tervekhez, de tudom, hogy az időkeret, ami a rendelkezésemre áll, s a kedv, az ihlet már nem olyan, mint volt. Maga a szerepjáték egy hobbi, nem igaz? S már így is kezelem. Annak idején azt hiszem, túlontúl is az életem volt. Egyszer még haragudtam is valakire, aki ezt a fejemhez vágta - de lám csak, bizonyos értelemben talán igaza volt. Ha valaha is folytatásra adnám a fejem itt, nem lehetne semmi sem ugyan olyan, mint volt. S ez az, ami végül is megakadályozta a dolgok tovább haladását.

Ám ez nem azt jelenti, hogy a jövőben nem-e lehetne másképp. Hiszem, hogy a dolgok tovább változhatnak. Hiszem, hogy az emberek változnak. Hiszem, hogy egy megszakadt viszony újra felépülhet, ha van miből. Hiszem, hogy el lehet ásni a régi sérelmeket. Hiszem, hogy jobb jövő vár ránk.

Végezetül pedig... köszönöm, Yui, hogy elindultál velem ezen a szerepjátékos úton, s létrehoztuk ezt a csodát. Köszönöm, hogy éveken keresztül vittük, csináltuk, s örömünket leltük benne. Boldog vagyok, hogy együtt csináltuk, közösen, minden erőnket és kreativitásunkat bevetve.

És köszönöm Style.GP! Egy élmény volt Veled, általad, a benned lakozó karakterekkel, s világokkal. Szép álmokat... egyelőre.